100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- addicted to memories;

{ T H O M A S }

Sokan nem gondolunk bele mi lesz akkor, hogyha egyszer meghalunk. Hogy milyen nyomot hagyunk majd magunk után. Nem gondolunk bele, hogy a családunk, a szeretteink és a barátaink mit is fognak érezni. Hogy azok akik közel álltak hozzánk összetörnek és ez ellen nem tudunk semmit sem tenni, mert nem vagyunk mellettük.

Nem tudunk elbúcsúzni. Nem tudjuk elmondani, hogy mennyire hálásak vagyunk mindenért, hogy szeretjük őket. Hogy, hogyha tudnánk ezen az egészen változtatni, akkor megtennénk. Megtennénk és csakis értük. Értük, mert szerettük őket.
Emlékszem amikor még kicsi votlam azt mondtam anyának, hogy inkább meghalnék, mint hogy vissza menjek az iskolába. Még mindig tökéletesen emlékszem, hogy mit mondott rá.

" - Tom - sóhajtott gondterhelten.

- Nem - fontam össze a karjaim magam körül. - Nem megyek vissza oda, bántanak - tekintettem fel rá könnyes szemmel. - Fáj, csúnyákat mondanak rólam - suttogtam.

- Tudom, de erősnek kell lenned - gugolt le mellém, miközben én a földön ültem. - És majd egyszer - kezdte halvány mosollyal az arcán. - Majd irigykedni fognak rád, hogy nem olyanok, mint te - simított végig az orromon.

- Soha nem fog ez megtörténi - fordítottam el a fejem, miközben az ölembe vettem a fehér kis macskát, amit még a szomszéd bízott ránk. - Utálnak, akkor mások is utálni fognak - morogtam.

Bele sem gondoltam mit mondtam, de anya igen. Nagyot sóhajtva helyezkedett mellettem kényelembe majd karolta át a vállam.
Egyedül voltunk a házban. A többiek apával voltak. Ebben is különc votlam. Míg a többiek fiús napot tartottak apával, addig én itthon maradttam anyával.

- Engem nem érdekelnek az ő véleményeik - húzta ki magát. - És jegyezd meg - nézett mélyen a szemembe. - Én mindig szeretni foglak, ne törődj velük. Hidd el, majd jön egy gyönyörű lány akivel boldog leszel és nem érdekelnek majd az ilyenek véleménye - suttogta, miközben letörölte a könnyeim."

Nem mondtam sokszor anyámnak, hogy szeretem, pedig megérdemelte volna. Ő volt mindig is az, aki kiállt mellettem és megvédett.
Elkellett volna mondanom, hogy mit is érzek. Hogy mennyire sokat jelent nekem. De nem tettem. Nem tettem, mert nem tartottam fontosnak. Ahogyan azt sem tartottam fontosnak, hogy elmondjam Maya-nak, hogy mit is jelent nekem.

Erről szólt az életünk. Megszületünk, sírunk és nevetünk majd meghalunk. Vannak akik előbb és vannak akik később. Nem mi döntünk arról, hogy pontosan mikor is. Nem gondoltam ezután semmire. Nem akartam arra gondolni, hogy másik mit éreznek, hogy mit tettem.
Csak boldog akartam lenni. Boldog akartam lenni és ehhez Maya-ra volt szükségem. Rá, a családomra és a barátaimra.

"Újból a régi háznál votlam. Annal a háznál amelyben a kisgyermekkori nyaraimat töltöttem. Mikor elindultam a terasz ajtó felé, hallottam a bakancsom jellegzetes hangját. Az üres térben csak ezt hallottam és egy halk, gyermeki nevetést.

Az ajtón kilépve a korláthoz siettem, majd megtámaszkodtam rajta. A távolban még láttam a közeli tavat, amibe mindig fürödtünk, ahonnan annyi emlékem van.

Ez volt az én menedékem. Távol a világtól. Távol az emberektől.
Még láttam, ahogyan Sam és Harry játszik. Emlékeztem erre. Én nem akartam játszani velük. Inkább egyedül votlam, egymagam.