100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- it's just an accident;

{ M A Y A }

Az autó ablakán kitekintve halvány mosoly jelent meg arcomon. Maga a város szép lett volna, hogyha az emberek nem csúfítják el ennyire. A nővérem ezt nem értette meg. Nem értette meg, hogy mit tartok ebbe szépnek.
Szerinte egy trehány dombon élünk és én csak azért élvezem az életem, mert én is trehány vagyok. Ezzel pedig két hamis állítást mondott. Egyrészt nem szoktam trehányul viselkedni, ahogy azt ő mondaná és nem élvezem az életem.

Talán, hogyha sok barátom lenne és szeretne a családom úgy, ahogy őt is, akkor lehetnék boldog.
A mosoly azonnal lehervadt az arcomról. Már kérdeztem volna mikor érünk oda, mikor a kocsi lassítani kezdett. A nagyiék haza előtt parkoltunk.

A nővérem már kiszállt, apa is szállt volna ki, de anya rászólt.

- Ne aggódj, kincsem mindjárt megyünk! - szólt oda apa a nővéremnek.

Már szálltam volna ki is én, mikor anya rám szólt.

- Maya, tudod gondolkodtunk - kezdett bele az anyám.

- Igen? - kérdeztem vissza feszülten.

- Anyád és én arra jutottunk, hogy elkéne költöznöd - szólalt meg most apa. - 20 éves vagy, ideje elhagynod minket - magyarázta.

- Eddig nem akartátok, hogy lelépjek - suttogtam csodálkozva.

- Igen tudjuk, csak... - akadt meg anya, de aztán nem tudta tovább folytatni. - Basszus. Olyan nehéz lenne csak simán lelépni? Fogd fel, hogy nem kellesz a házhoz - morogta. - Nem értem miért nem közölhettük így - fordult apa felé.

A levegő megakadt a torkomon.

- Nézd kislányom, ez nem ellened irányul, de láthatólag te nem illesz a képbe. Jobb lesz neked máshol - szólalt meg most ő. - Nem vesszük nagyon hasznod és nem igazán vab rád szükségünk - magyarázta.

Homályos tekintettel néztem felváltva rá, majd anyára.

- Mire akartok kilyukadni? - kérdeztem halkan.

- Majd vacsora után megbeszéljük - morogta anya, majd kiszállt az autóból.

Kiszálltam én is, majd apa is. Ok ketten elindultak befelé, de én nem tudtam megmozdulni. Ennyire nem akarnának látni? Ennyire nem szeretnének? Akaratlanul is, de a emlékeimbe merültem. Azokba, ahol anyáék gyűlöltek. Az arcomba ordították és felpofoztak.

Zavartan az arcom jobb feléhez kaptam a kezem. Éles fájdalmat éreztem, de most nem a szüleim miatt volt ez.
Az osztálytársaim nem igazán voltak jóban velem. Mélyet sóhajtottam, majd összébb húztam magamon a kabátom. Eszem ágában sem volt bemenni oda. Utáltak ott bent. De hova is mehetnék ahol el is fogadnak? A hajamba túrva indultam el.

Nem néztem semerre csak a lábamra. Úgy éreztem, hogy egy hatalamas űr fesz körül. Talán, hogyha elég hangosan kiáltanék valaki meghallhatná a hangom. Hogyha jeleket küldenék, akkor valaki kiszabadíthatna. A kezem a zsebeimbe süllyesztettem, majd folytattam tovább az utam.
Nem érdekelt, hogy hideg volt. Nem érdekelt, hogy a hó egyre nagyobb pelyhekbe esett. Nem érdekelt semmi, csak azok a szavak érdekeltek amiket az anyám és az apám mondtak. Várhatóak voltak ezek a szavak. A család feketebáránya voltam, és úgy látszik, hogy az is maradok.

- Mi a baj velem? - motyogtam felkapva a fejem.

Gondolkodásom közepette nem vettem észre, hogy egy kocsi hajt az úton. A jeges aszfalt miatt, viszont ő sem tudott megállni. Hatalmas sebességgel csapódott neki az oldalamban.
Még éreztem, ahogy a fejem az aszfaltnak ütődik, majd éreztem, ahogyan a vér lassan folyik le az arcomon.

Hallottam, ahogyan az autós kiszáll az autójából. Egy nő hangját hallottam. Gyerekeket. Talán ugyanolyan család, mint a miénk. Talán náluk is van egy én.

A szívverésem lelassult. Ami először vonzott az a csönd volt. Nem hallottam már semmit. Nem volt zavaró tényező. Őszintén. Én kiakartam nyitni a szemem. Elakartam mindent mondania. Nem akartam meghalni. Nem így.

*******************************************
BY: gljnk24

Írva × 2020. 09. 30. (szerda)