District 2 - Éhezők Viadala

A beszéd

Nem tudok visszamenni átöltözni, már így is késésben vagyunk. A tömeg morajlása odakintről beszűrődik a brutális ajtó rései alatt, figyelmeztet, hogy ha nem kezdek magammal gyorsan valamit, akkor itt elszabadulnak az indulatok.

Mégse bírok megmozdulni. Honnan tudta Venezis?! Ki mondta el neki? Vagy ha nem találta ki, csak ráhibázott, miért akar engem ennyire holtan látni?

Hirtelen eszembe jut egy emlék, amiről azt hittem, már rég elfelejtettem. Gyerekkoromban volt egy kiválasztott, akinek a ruhája mérgezett tűket rejtett, és vagy tíz gyereket megölt, mire a Játékmesterek végre elő tudták keríteni. Végül ez a srás második lett, a stylistja viszont a következő évre ,,nyugállományba vonult".

Ekkor esik le. Egy kiválasztottnak akármi történik a ruhájával, annak minden felelőssége a stílustanácsadót terheli. Ha tényleg a feliratos, FEL FOGOK LÁZADNI pólómban állnék ki most a körzetiek elé, akkor sem én mennék a vérpadra, hanem Venezis, amiért ezt adta rám.

Mégis mi a fenét csinál ez az őrült?!

– Miss Carpenter – lép mellém krákogva a nyolcadik körzeti polgármester. – Minden rendben van?

– Persze – erőltetek mosolyt az arcomra. – Csak egy kicsit megszédültem. Tudja, ez a sok füst...

– Hozhatok önnek egy pohár vizet, ha gondolja – készségeskedik a férfi. Úgy fest, a ruhám megtette a hatását.

Már majdnem rábólintanék, mikor a szemem sarkából észreveszem a sarokban strázsáló Békeőröket, közvetlenül utána pedig Silast, aki alig észrevehetően megrázza a fejét. A torkom olyan erősen szorul össze, hogy most már egy csepp víz sem menne le rajta.

Igaza van, itt most már egy pohár vizet sem biztonságos elfogadnom. Főleg nem a szereplésem után. Tudom, hogy ezek az emberek nem mérgeznének meg, hiszen látják, hogy velük vagyok, de a Kapitólium akármikor kiadhatja a parancsot a likvidálásomra, ha olyat mondok, ami nem tetszik nekik.

,,Kisiklik a vonat, félrenyelsz, megbokrosodik a lovad, beszakad a színpad, megtámad valamilyen hirtelen betegség..." Hirtelen Silas szavai nem is tűnnek annyira a földtől elrugaszkodottnak.

– Köszönöm, már jól vagyok – emelem fel a fejemet. – Ezen az ajtón, ugye?

– I...Igen – dadogja a férfi. – Sok szerencsét, Miss Carpenter!

Hát arra most szükségem is lesz.

Kilépve a színpadra elvakít az erős napfény. Még csaknem sötét volt, amikor megérkeztünk, de azóta sikerült annyi időt elgatyáznunk, hogy kisüssön a Nap – bár sokat nem látok belőle, ezen a téren még nagyobb a füst, mint a körzet többi részében. És atya világ, az emberek sokkal, de sokkal többen vannak, mint az összes eddigi körzetben, ahol jártam.
Elborítják a teret: közvetlenül a színpad előtti résztől a házak faláig nyúlik a tömeg, összepréselődve, a nyakukat nyújtogatva próbálnak egy kevés levegőhöz jutni. Egy gombostűt sem lehetne közéjük leejteni. Az biztos, hogy itt nem tarthatok hosszú beszédet, mert különben megfullad a hallgatóságom.

– Nos – lépek a mikrofonhoz. Most először hallom a saját hangomat rendesen a mikrofonban: a többi helyszínen annyira a viselkedésemre koncentráltam, hogy nem is emlékszem, végül miket mondtam, de itt semmi másra nem kell figyelnem, csak arra, hogy önmagamat adjam. – Hálásan köszönöm, hogy fogadtak engem. Nagyon régóta vártam, hogy ide látogassak, ebbe a különleges körzetbe.

A szívem egyszerre kalapál a testem minden pontjában. Egyetlen pulzáló félelemgolyó lett belőlem, a hangom egy oktávval magasabban cseng a szokásosnál.

El sem merem hinni, hogy ezt teszem.

– Nem ismertem Lennont és Erint – pillantok a két áldozat transzparensére. Mindkettejük képei alatt csak a szüleik ülnek, fakó, de elegáns ruhában, gyászba borult arccal. – De azt tudom, hogy bátrak voltak. Nem féltek küzdeni a halállal, és ez a legnemesebb tulajdonság, amit csak egy kiválasztott a magáénak tudhat.

Az emberek kezdik abbahagyni a mozgolódást. Egyre több szempár fordul felém, szinte érzem, ahogy a szavaim valódi jelentősége eljut a tudatukig.

– Bátrak voltak, mert egy bátor körzet állt a hátuk mögött. Együtt, egy egységként fogtak össze értük, hogy felvehessék a harcot azokkal, akikről azt hitték, hogy semmi esélyük nem volt. – Megremeg a kezem. Most már csak az nem érti, hogy miről beszélek, aki szándékosan nem akarja megérteni. – Erin már az első napon kis híján végzett velem. – Ő volt a lány, aki majdnem elvágta a torkomat a Bőségszaru felé menet. – Ő az élő példa rá, hogy ha összefogunk, és kiállunk azért, amiben hiszünk, akkor bárkivel felvehetjük a versenyt. Legyen akármilyen erős.

Egy hosszú pillanatig csak a gépek pöfögése szűrődik ki az üzemek ajtaján. A nyolcadik körzetiek tátott szájjal, összezavarodva bámulnak rám – majd valaki füttyent, és akkor egyszerre kitör a hangzavar.

Lábak dobognak, tenyerek ütődnek egymásnak. Az emberek valósággal követelik a folytatást, ordítva kérnek, hogy beszéljek még, a Békeőrök fenyegetően csillogó fegyvereire oda se bagóznak. Hátrahőkölve nézem a szavaim hatását, fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Próbáljam lecsillapítani őket? Meneküljek el?

De hiszen ezt akartam! Felszítani a körzeteket! Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a beszédet egy az egyben kivágják majd az összefoglalóból, de nem bánom: a Kapitólium így is látja, hogy nem csak egy báb vagyok, nem csak egy élettelen játékszer, hanem igenis van akaratom, vannak szabad gondolataim, és ha összeszedem a bátorságomat, akkor a tőlük kapott hatalommal megtehetek bármit, amit csak akarok.

A saját fegyverükkel lövök vissza rájuk. Lehet, hogy az én hatalmam az arénán belül véget ér – az övék viszont az arénán kívül nem ér semmit.

Elfogadom a két szurtos kislánytól a virágot, majd egy utolsó intést követően újra bevonulok a városházára. Brutus a homlokát ráncolja, ő is kezdi összerakni a történteket, Silas és Venezis ellenben, akik pontosan tudják, miben mesterkedem, valósággal holtsápadtak. Amikor megszorítja a kezem, érzem, hogy a stílustanácsadóm tenyere olyan nedves, akár egy angolna.

– Tökéletes voltál – súgja a fülembe. Csak bólintani tudok: az eufória elmúltával kezdem felfogni, mit műveltem, és úgy érzem, hamarosan a fejemre omlik a városháza. 

Silas is odalép hozzánk, átkarolja a vállunkat és mindkettőnknek nyom egy-egy látványos puszit a fejére.

– A két kedvenc nő az életemben! – mosolyog ránk. – Ti mindig meg tudtok lepni engem!

Majd, mikor egy pillanatig senki nem figyel oda ránk, a fülünkbe súgja:

– Ne egyetek és ne igyatok semmit. Főleg te ne, Venezis! Biztos vagyok benne, hogy a Kapitólium már ki is adta a parancsot a megmérgezésedre.

Venezis remegő ajkakkal ugyan, de bólint. Belém hasít a bűntudat, amiért ezt tettem vele: a szavaimmal szinte aláírtam a halálos ítéletét, egyértelművé tettem, hogy e tekintetben egymás alá adjuk a lovat, és mivel engem többé-kevésbé véd a népszerűségem és a hírnevem, ő az egyetlen, akin a Kapitólium leverheti a haragját.

Hirtelen akkorát dobban a szívem, mintha leállni készülne. A családom. Ares! Clove! Hiszen ők otthon vannak, a Második körzetben, nem ismeri őket senki... Ha a városházán golyót röpítenének a fejükbe, senkinek nem tűnne fel...

Mit tettem?! Mit tettem?!

– Miss Carpenter! Jól van?

– Rosabelle! Rosabelle!

Érzem, hogy a talaj kezd kicsúszni a talpam alól, a falak fölém hajolnak, be akarnak borítani. Pihekönnyűnek érzem magam, mintha a víz felszínén lebegnék – a pillanatnyi könnyedség azonban elmúlik, mikor a hátam két erős karnak csapódik. Légies férfi kölni illata szökik az orromba, ezer is közül is megismerném ezt a márkát, mert egész Panemben csak egy ember hord ilyen visszafogott parfümöt.

– Fektessük le valahova! – Silas olyan könnyedén kap a karjába, mintha kisgyerek volnék. – Van itt valahol egy heverő?

– Oda, ott van egy kanapé! – Ez meg a polgármester. A hangja olyan rémülten cseng, mintha legalábbis kigyulladtam volna. – Láttam, hogy rosszul van, de azt mondta, csak egy múló szédülés...

– A stressz, biztos a stressz csinálta – jön utánunk Venezis is. Na, ebben nem téved nagyot. – Szegény nagyon izgul a fellépések előtt. Tegnap is alig aludt valamit.

Silas letesz az emlegetett heverőre, a tagjaim szinte elsüllyednek a puha bársonyhuzatban. Mielőtt még észbe kaphatnék, elcsigázottan felnyögök, olyan jó érzés végre lefeküdni egy kicsit. Itt el is tudnék aludni, ebben a szent minutában.

De nem tehetem, szerencsétlen kísérőim már így is halálra aggódják magukat miattam. Alig ér le a fejem a díszpárnákra, már ülök is fel, lesöpörve magamról Silas tiltakozó kezét.

– Jól vagyok – krákogom. – Csak kicsit megszédültem. Venezisnek igaza van, tényleg nem aludtam sokat az utóbbi időben. Nincs miért aggódniuk.

De szemmel láthatóan ezzel már egyiküket sem tudom meggyőzni. Brutus és Venezis aggodalmas pillantást váltanak, és a polgármester is úgy tipródik, mint aki nem tudja eldönteni, hogy az orvost ugrassza-e, vagy a temetkezési vállakozót.

– Esetleg hozhatok egy borogatást? – ajánlja fel végül. Mivel nagy hirtelenjében nem tudok olyan mérget felidézni, ami bőrön át is hatna, hálásan bólintok és visszahanyatlok a díszpárnák közé.

– A családom – suttogom Silasnak, mikor minden illetéktelen személyt hallótávolságon kívül tudhatok. – Ugye nem bántják a családomat?

Silas arca megvonaglik. Ő sem gondolt erre az eshetőségre, akárcsak én.

– Megpróbálok utánajárni, rendben? – ígéri végül. Mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen ilyen távol az otthonunktól, de azért megnyugtat az igyekezete.

A városnézsét a rosszullétemre hivatkozva lemondtuk, de a vacsora alól már nem tudom kivonni magam: oda kell ülnöm az asztalhoz, és üres bájcsevejt kell folytatnom a polgármesterrel és a családjával. Egy felnőtt fia van, aki olyan kigúvadt szemekkel méregeti a vörös ruhát, amit viselek, hogy akkor is elmenne az étvágyam, ha történetesen mernék enni.

A korábbi bajnokok már jóval visszafogottabban viselkednek. Gratulálnak a beszédemhez és persze a győzelmemhez, sőt, még azt is megemlítik, hogy a puskapor, amit az egyik régi üzem felrobbantásához vettek, különösen hatékonynak bizonyult, így biztosan meglátogatják még apám üzletét. Mosolyogva mesélem nekik, hogy azóta a cég neve ,,Carpenter és fia" – az információ szemmel láthatóan felkelti az érdeklődésüket, alig pár perc alatt mindenre rákérdeznek, ami a bátyámmal kapcsolatos, épphogy a vércsoportját nem szedik ki belőlem. A kérdéseik mögötti visszafogott pillantásban ott a kérdés: ő is közülünk való? Bólintok. Ő is.

Minden alkalommal összeszorul a gyomrom, amikor látom, hogy Silas vagy Brutus bekapnak egy falat ételt. Az előzetes megállapodáshoz híven se Venezis, se én nem eszünk egy morzsát sem – a stílustanácsadóm az óvatlan pillanatokban mélyen dekoltált ruhájába rejti a villájára felszúrt katonákat, hogy az étel azért eltűnjön valahova. Az egyik bajnok egyszer elkapja az egyik ilyen mozdulatot, de nem teszi szóvá, sőt, még ha sajnálná is Venezist.

A vacsora közepe táján a terembe beszabadul a polgármester kutyája, egy hosszú szőrű golden retriver. Barátságosan megnyalogatja a kezünket, meglökdösi a lábunkat, és a Békeőrök akármilyen elszántan akarják is elkapni, mindig kicselezi őket. Nevetve figyeljük a komédiát, Venezis annyira a szívébe zárja a kutyust, hogy levág egy darabkát az elé kirakott húsból, és leejti neki a szőnyegre.

Mire a desszertet is felszolgálnák, a kutya holtan hever az asztal alatt.