Rosabelle Carpenter neve egy pillanat alatt Panem-szerte ismertté válik, mikor megnyeri a 73. Éhezők Viadalát. A kegyetlen lányt az egész körzete ünnepli, de neki csak két ember elismerése számít: Clove Ebonyé és Cato Ripleyé.
Mikor győztesként vis...
Ezernyi gondolat zakatol a fejemben, miközben újra és újra elolvasom ezt az egyetlenegy sort. Készítsem fel őket, de mire? A Kapitólium annyi módon tudja pokollá tenni az életünket, hogy nagy hirtelenjében ötletem sincs, Snow mire próbált célozgatni. Lebombázza a körzetünket? Megkorbácsoltat minket?
Aztán ahogy a pánik visszahúzódik, ráébredek, hogy ezek közül egyik se fog megtörténni. Van a büntetésemre egy sokkal, de sokkal kreatívabb eszközük is.
Készítse fel a barátait – a Viadalra.
Nem, ebbe nem akarok belegondolni, pedig minél többet pörgök rajta, annál tökéletesebbnek találom. Clove és Cato mintapolgárok, a Viadal megszállottjai: mindannyian legfeljebb balszerencsének fogják tartani, hogy együtt sorsolták ki őket, egyedül én tudom majd, hogy ez valójában az én büntetésem.
Érzem, hogy kezd felmenni a pulzusom. Ha kettejüket egyszerre ,,sorsolják ki" a Viadalra, az azt jelenti... Hogy egyiküket elveszítem, akármit tegyek is. Ráadásul én leszek a mentoruk, a haláluk az én lelkemen szárad majd. El kell velük mennem a Kapitóliumba, jó pofát kell vágnom az interjúkhoz, aztán... Aztán végig kell néznem, ahogy...
Nem. Ez nem történhet meg. Nem veszíthetem el őket. Most először sajnálom, hogy már nem vagyunk a Kapitóliumban, különben Snow lába elé vetném magam, úgy könyörögnék, hogy kímélje meg az életüket. Nem érdekel a forradalom és a méltóságom, semmi nem érdekel. Meg kell mentenem a barátaimat – ha ehhez az kell, hogy elárulom a forradalmárokat Snow-nak, legyen. Ezüsttálcán nyújtom át neki a neveket, ha az kell hozzá, hogy Clove megmeneküljön.
A racionális énem azt tanácsolja, aludjak erre még egyet. Hiszen ezt vállaltam, nem? Felszabadítani Panemet feláldozva azt, aki fel kell áldozni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, mégis... Ez a hősies elgondolás egészen addig működik, amíg az ember nem a saját barátait küldi a bitóra.
Egy életen át gyűlölni fogom magam, ha felnyomom a bátyámat és a többieket, de ha belegondolok, hogy Clove és Cato nélkül éljek... Nem, az már nem lenne élet. Őket szeretem a világon a legjobban, nem hagyhatom, hogy az én hibámból haljanak meg. Inkább magamat gyűlöljem, mint az életet, amibe kényszerültem.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Nem, ez nem fog menni. A szobámban összegyűrt papírgalacsinok hevernek: mind jelentések Snow-nak, amelyben részletesen le van írva, melyik boltos milyen rendszerellenes dolgot terjeszt, de egyszerűen nincs szívem levinni az állomásra – még akkor sem, ha a barátaim életével játszom. Ha most feladom ezt a papírt, talán kivégzik ezeket az embereket. Ha belegondolok, hogy a szemükbe nézek, miközben a Békeőrök golyót repítenek a fejükbe... Tudva, hogy én tettem ezt velük...
Nem, ez nem fog menni. Ehhez nincs gyomrom.
Anya lehív vacsorázni, de nem megyek. Legutoljára a díszvacsorán étkeztem más emberekkel, azóta legtöbbször egyedül eszem a szobámban. Nem bírok egy asztalhoz ülni a bátyámmal, amikor talán egyszer róla is jelentést fogok írni. Ha idegen embereket fel tudok nyomni, ki tudja, milyen borzalmakra leszek képes később?
