District 2 - Éhezők Viadala

Az elmaradt vacsora

– Delta volt a legkomolyabb ellenfelem az arénában. Kis híján többször is legyőzött engem a Viadal során, és a végső küzdelemben is alig tudtam felülkerekedni rajta. Büszke vagyok, hogy ilyen méltó ellenféllel mérhettem össze a tudásomat, és biztos vagyok benne, hogy Delta hozzám hasonlóan jó híve lett volna a Kapitóliumnak. Szeretném kifejezni a hálámat a Harmadik körzet iránt, amiért ilyen remek lányt küldtek nekem, és a Kapitóliumnak, amiért lehetőséget adtak nekünk a megmérettetésre. Panem ma, Panem holnap, Panem örökké!

Szerencsére a körzetiek túlságosan el vannak foglalva a meghatott főhajtással ahhoz, hogy lássák, mikor nyelek egy nagyot. A beszédem szavai (amit ismét Silas írt meg nekem) úgy marják a torkomat, akár a sav, legszívesebben köpnék egyet, egyenesen be a Békeőrök sisakrostélyán a szemük közé. Gyűlölöm ezt a helyzetet, gyűlölöm, hogy úgy kell hajbókolnom a Kapitólium előtt, mintha valóban hálás lennék nekik, amiért évente halálra ítélnek huszonhárom gyereket.

Delta szülei a lányuk ádáz arcképe alatt ülnek egymásba font karokkal, arcukon joviális mosollyal. Kizárt, hogy valóban hálásak ezért a beszédért. Ha belenéznék a fejükbe, valószínűleg a saját torkomat látnám a kezeik között, és ugyanúgy fojtogatnának, mint anno én Deltát. Szívem szerint a lábaik elé borulva esedeznék a megbocsátásukért, és addig nem engedném el őket, amíg meg nem esküdtem, hogy bosszút állok a lányukért.

De ezt nem tehetem, mert ez a Harmadik körzet. Itt én vagyok a körzetek királynője, ők pedig a pondrók, akik sose érhetnek fel az én diadalomhoz.

Még akkor is, ha ebbe a lelkem valósággal belebetegszik.

Silas és Venezis szertartásosan megcsókolják az arcomat, Brutus pedig megszorítja a kezemet. A mai napon acélos színekbe öltöztem: kék, zöld, bőr, füstös szemek. Már csak egy tiara hiányzik a fejemről és egy kard a kezemről, hogy én lehessek a Kapitólium tökéletes hódító királynője. Bár levehetném már ezeket a göncöket!

A vacsoráig nincs semmi dolgom – itt nincs városnézés, nincs lovaglás, sőt, szerintem a közös étkezést is csak azért engedélyezik, mert ez a hagyomány. Finnick nem túlzott, amikor azt mondta, ez a legkeményebb körzet egész Panemben: még a Tizenegyedikben sem éreztem magam ennyire bezárva. Eddig a többi bajnokkal nem is találkozhattam, és minden lépésemet Békeőrök követték, még amikor kiszaladtam a mosdóba is az ajtó előtt strázsáltak. Megkísértett az a baljós gondolat, hogy talán feltűnt valakinek, mikor eltűntem Johannával, vagy mégse hitték el, Finnickkel mennyire egymásra vagyunk kattanva. Az aggodalom közepette még az is homályosan jut el a tudatomig, hogy ezek szerint minden nyilvános megjelenésünk alkalmával minimum egyszer le kell majd dugnom a nyelvemet Finnick torkán, hogy a polgármester ne kezdjen gyanakodni.

– Megkínálhatom esetleg egy frissítővel? – nyújt felém egy kopottas fémtálcát az egyik Békeőr. Már olyannyira megszoktam a visszautasítást, hogy a kezem reflexből intésre emelkedik. A férfi további győzködés nélkül bólint és elrobog a tálcával, miközben két másik Békeőr a csapatom tagjait kíséri egy – egyelőre nyitott – kétszárnyú ajtó felé.

– Megkérnénk önöket, hogy vacsoráig itt várakozzanak – terelnek be minket. – Ha szórakozásra vágynak, válogassanak bátran a könyveink és a zenelejátszóink között.

Azzal, meg se várva a kérdéseinket becsukják mögöttünk a szoba ajtaját, szinte rácsapják Venezis sarkára. Egy pillanatig döbbenten pislogva próbáljuk kitalálni, hogy mi is történt voltaképpen – egyikünk sem akarja kimondani, hogy egyszerűen bezártak minket, mint valami bűnözőt.

De hát azok is vagyunk. Venezis és én mindenképpen

Olyan csöndben ülünk le, mintha a kivégzésünkre várnánk. Egy pillantást sem vetünk a könyvekre és a fülhallgatókra. Végül Brutus az, aki megtörni a némaságot: tenyereivel a térdére csap, és dühös tekintettel néz rám.