District 2 - Éhezők Viadala

Aratás a tribünről

A jelentések megteszik a hatásukat: a Második körzetben az elkövetkezendő hónapokban szinte semmi nem történik. Az emberek szemmel láthatóan rettegnek, a baráti társaságok alig járnak össze, a piacon elhalt a barátságos csevej az árusok és vevők közt. Az iskolában a diákjaim némán, fegyelmezetten ülnek a padban, csak akkor beszélnek, ha nagyon muszáj. Élvezem ezt a csöndet, mert végre nincs miről írnom – főleg, hogy pár alkalomig a külföldi delegációkról írt leveleket is jegelnem kellett, hiszen feltűnő lenne, ha minden látogatásuk után fellógatnának valakit.

Cato, Clove és én minden nap gyakorlunk. Mire a tavasz után beköszönt a nyár, újra a régi lendületükkel készülnek a Viadalra: Clove kései soha nem tévesztenek szét, ha pedig Cato a dárdáit használja, nap végére bokáig járunk a levágott bábufejekben. Minél többet és többet fejlődnek edzés közben, annál jobban visszatér a régi harci kedvük, és én is kezdek megnyugodni kissé. Nincs az az elkeseredett kiválasztott, aki legyőzhetné őket.

A június hőhullámokkal és olyan sok esővel köszönt be, hogy akárhányszor lépek ki az utcára, úgy érzem magam, mint egy kiöntött ürge. A lustán csöpögő langyos víz a vállamra tapasztja a pólót, hiába az ernyő és az esőkabát – mire a nyiszorgó zacskókkal elrobogok a Győztesek falujának boltíve alatt, a ruháim szinte átlátszóra áznak. Remélem, holnapra eláll ez a rohadt eső, mert semmi kedvem ilyen párában végigülni az aratásnapi ünnepséget – arról nem is beszélve, mire felszállok a vonatra, úgy fogok kinézni, mint egy terelőpuli, amennyire a hőség bebodorítja a hajamat.

– Látom, jó idő van. – Mikor Ares szembesül hullámossá ázott tincseimmel, kaján vigyorra húzza a száját, de a szeme komor marad. Megértem a szomorúságát, a múlt héten újabb klienseinket jelentettem fel. Az elmúlt két hétben megdöntöttem a saját negatív csúcsomat, nyolc levelet adtam fel. Bele se merek gondolni, hány ember halálát jelentette az a pár sor, de most nem kockáztathattam. Nyakamon az aratás, Cato és Clove torka körül szorul a hurok.

– Csodás – nyögöm, ahogy fellendítem a zacskókat a konyhapultra. A nagy részét magamnak vettem az útra, de lapulnak benne olyan nasik is, amiket a kiválasztottaknak tartogatok. Ha már az egyikük élete két héten belül véget ér, legalább érezzék, hogy valaki mellettük áll. Egy ideje tudatosan készülök mentori feladataimra: sorra vettem, miben segített Brutus, mit csinálhatott volna jobban, és ebből a kettőből próbáltam összeszűrni a tökéletes mentor receptjét. Igaz, rettegek az előttem álló feladattól, valahol borzasztó izgalmas ez az egész: végre valóban egy csapatban játszom Silasszal, szabadon járhatok-kelhetek a Kapitóliumban, és – ami a legfontosabb – beszélhetek a többi mentorral. Amennyire tudom, Finnick és Johanna idén is tiszteletüket teszik a Kapitóliumban, de az se hátrány, ha a Nyolcadik körzet képviselőjével válthatok majd pár szót.

Ilyenkor sajnálom igazán, hogy a Második körzetből jövök: az időm nagy részét ugyanis nem a külkörzetiekkel fogom tölteni, hanem az Első körzet mentorával, akiről már most tudom, hogy utálni fogom – emlékszem rájuk a körútról, egytől-egyig sznobok. Bár, öröm az ürömben, hogy legalább a Tizenkettedik körzetiek delegációját is elkerülhetem, sem Effie Trinketet, sem Haymitch Abernathyt nem kívánom a hátam közepére sem.

Ares mellém lép, hogy segítsen kipakolni a zacskókból. Amióta a dolgok rosszra fordultak, újra eltávolodtunk egymástól – szinte biztos vagyok benne, hogy sejt valamit. Ő volt az egyetlen, aki egyáltalán megemlítette, hogy akár én is állhatok a kivégzések hátterében, a többiek eltussolták annyival, hogy nagyon megviselnek az események. Nem is tudom, hálás vagyok-e ezért, vagy haragszom a bátyámra.

– Összepakoltál már? – kérdezi színtelen hangon. Csöndesen bólintok, mielőtt még azonban további kérdéseket tehetne fel nekem, magamhoz veszem a nasikat és felrobogok az emeletre. Hogy kezdjek valamit a kezemmel, átnézem a bőröndjeimet, de semmit nem találok, amit esetleg kivennék, vagy beraknék. A ruhatáram híven tükrözi a szörnyet, ami lett belőlem: kosztümök, ruhák, elegáns kabátok, és persze külön tartó a csillogó ékszereknek. Szinte elviselhetetlen a gondolat, hogy míg két gyerek a körzetemből élet-halál harcot vív az arénában, én méregdrága ruhákban fogok parádézni és úgy teszek, mintha egyenesen elbűvölne, hogy itt lehetek.