Rosabelle Carpenter neve egy pillanat alatt Panem-szerte ismertté válik, mikor megnyeri a 73. Éhezők Viadalát. A kegyetlen lányt az egész körzete ünnepli, de neki csak két ember elismerése számít: Clove Ebonyé és Cato Ripleyé.
Mikor győztesként vis...
Az interjúk szentimentális hangulatba hozhatták a fiúkat, mert kivételesen mind Romolus, mind Brutus ragaszkodnak hozzá, hogy elfogyasszunk egy italt a nappaliban, mielőtt aludni mennénk. Meg kell hagyni, valóban van annak egy különös varázsa, ahogy csöndes egyetértésben ülünk így, hárman: visszaidézi bennem azokat az időket, amikor Brutus és én még egy csapatban játszottunk, amikor még alig vártam, hogy betegyem a lábamat az arénába. Ez a nosztalgia azonban inkább bús, mint édes. Soha nem fogom megszokni, hogy Silas már nincs velünk.
– Pont, mint a régi szép időkben – dől hátra Romolus, elégedetten forgatva körbe a pezsgőt a poharában. Hirtelen felém fordul, és kérdőn rám bök a poharával. – Tudtad, hogy én voltam Brutus mentora, amikor megnyerte a Viadalát?
Meglepve rázom a fejem, mert ezt tényleg nem tudtam. Kortyolok egyet az italomból, hogy eltüntessem a torkomra telepedő keserűséget: biztos vagyok benne, Snow direkt válogatta össze így a csapatokat, hogy még ezzel is sót szórjon az egyébként is lüktető sebekbe. Tudom, ha odaérünk, képes leszek habozás nélkül megölni Brutust, de örökké kísérteni fog a tudat, hogy azzal az emberrel végeztem, aki korábban megmentette az életemet. Romolusnak pedig végig kell majd néznie, ahogy az a férfi, akit kisfiú kora óta ismer és akiért körömszakadtáig küzdött évekkel ezelőtt, minden igyekezete ellenére mégis meghal. És ahogy Brutust elnézem, ő se szívesen vágná el a torkomat, hiába tudom, hogy egyszer odáig is el fogunk jutni. Ez minden oldalról elviselhetetlen.
– Hogy is hívták azt a lányt? – töpreng közben Brutus. – Akivel először kisorsoltak.
– Maxima – vágja rá Romolus egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. – De arra már nem emlékszem, hogy halt meg.
– Maxima, tényleg! – csettint Brutus elégedetten. – Én már emlékszem. Volt az a mérgező eső, ami elől bemenekültünk a barlangba.
– Igen, tényleg! És ő már nem ért be időben.
Amíg a fiúk előássák az újabb és újabb történeteket Brutus régi Viadaláról, én befejezem az italomat, és csöndes jó éjszakát kívánva elvonulok a hálószobámba. Nem akarom hallani, ahogy együtt nevetnek és emlegetik fel a régi kalandokat... Nem akarom, hogy emberibbé váljanak a szememben. Amíg a mentorom volt, könnyen gondoltam úgy Brutusra, mint egy arctalan, csupa izom gyilkológépre, akinek nem számít, ki kerül az útjába. Nem akarom elveszíteni ezt a hitemet egy nappal a Viadal kezdete előtt, hiszen lehet, a barátaim élete fog múlni a habozásomon.
Bezárom magam mögött a szobám ajtaját, és vérző szívvel leheveredek az ágyamra. Bár olyan lenne minden, mint két évvel ezelőtt! Bár ne kedvelném azokat az embereket, akik közül holnap lehet, már senki nem lesz életben!
Bár lenne bennem egy szikrányi, halovány késztetés arra, hogy túléljem!
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
A laza hangulatnak másnap reggelre nyoma vész. Brutus csak egy morranással üdvözöl, Romolus ellenben rám mosolyog és felém kínál egy nagy adag pirítóst és rántottát. Elfogadom és gépiesen lapátolni kezdem magamba az ételt, mert félek, most nem lesz annyira egyszerű kajához jutnom, mint amikor Hivatásos voltam. Hirtelen arcul csap a felismerés, hogy ilyen lehet egy szegényebb körzetből érkezni, és hirtelen az étvágyam megduplázódik. Nem esik jól a gondolat, hogy Hivatásos helyett most már egyszerű kiválasztott vagyok.
