District 2 - Éhezők Viadala

Mutánsok

Silas és a mentortársaim úgy néznek rám, mintha kísértetet látnának. El tudom képzelni, hogyan festhetek: zsíros hajjal, gyűrött arccal és ruhákkal, vörös szemmel és az evéshiánytól sárgás bőrrel tényleg nem nézhetek ki jobban, mint aki most szállt ki a koporsóból. Kezdem bánni, hogy a sajtó nem volt tanúja a leépülésemnek: kíváncsi vagyok, ezek után hányan rohannának önként jelentkezni.

– Rosabelle – üdvözöl Silas hitetlenkedve, mint aki maga se hitte, hogy valaha visszatérek. – Ezek szerint folytatod?

– Van más választásom? – kérdezem fásultan. Ledobom magam az utolsó megmaradt helyre Haymitch és Silas közé, és szó nélkül elveszem a telejegyzetelt tabletet, amit a körzeti megbízott felém kínál. – Hol van Cato?

– Az erdőben bujkál – mutat készségesen a képernyő egyik pontjára Silas. – Rendszeresen küldtem be neki ételt és vizet, hogy ne kelljen elmozdulnia. Az eső miatt most sokáig nem tudta elhagyni a sátort.

Kétlem, hogy Cato az eső miatt nem tudott lépni, de inkább nem adok hangot a gondolataimnak. Megkeresem a tekintetemmel a képernyő sarkában, de amit látok, teljesen elborzaszt: semmivel sincs jobb bőrben nálam, lefogyott, a szeme karikás, a karján a magas pára miatt fertőzésnek indultak a kezeletlen sebek. Azon melegében küldök neki egy elsősegélycsomagot, és mikor észreveszem, hogy a ruhái java része vizesen tapad a bőrére, egy extra vízálló réteggel bevont pulcsit is mellékelek hozzá. Mikor megkapja az ajándékokat, Cato döbbenten az ég felé néz, tekintetével kamerákat keresve: tudja, hogy visszatértem, tudja, hogy eddig nem én voltam vele. Fogalmam sincs honnan, de érezte.

– Sajnálom – suttogom olyan halkan, hogy még a mellettem ülő két férfi se hallja. A bűntudat valósággal mellkason taszít, mintha a tengerrel próbálnék dacolni – nem értem, eddig miért nem erőltettem meg magam, amikor pontosan tudtam, hogy a barátomnak szüksége van rám, hogy ő is ugyanúgy gyászol, mint én. Csak míg ő egyedül volt kénytelen szembenézni a fájdalmával, nekem egy egész teremnyi támogató állt a hátam mögött.

Mégis milyen mentor vagyok én?

Cato végül a mellkasához szorítja a két csomagot, és újra felnéz az égre. A szemei a régi harciasságát tükrözik, de most már nem csillog bennük az a fény, ami olyan veszélyessé és vonzóvá tette. Most már nem küzd, csak dacol. De mindketten tudjuk, hogy a Viadallal nem lehet dacolni.

– Kösz, Rose – bólint végül. Szomorú mosolyra húzom a számat, akkor is, ha tudom, hogy nem látja.

Az ajándékaim mintha mindkettőnkbe életet leheltek volna: Cato belebújva a pulcsiba nekikezd a fegyverei megedzésének, én pedig napok óta először leerőltetek a torkomon egy teljes szelet szalámis kenyeret. Utána percekig biztos vagyok benne, hogy nemsokára viszont is látom, de büszke vagyok magamra, amiért legalább nem undorodtam el tőle az első harapással.

Haladunk, Rosabelle – biztatom magam. – Haladunk.

Mintha az egész aréna Clove-ot gyászolta volna, az eső estére alábbhagy, éjszakára pedig teljesen eláll. El kell ismernem, a Játékmesterek mindent megpróbáltak, hogy hihetőnek tűnjön az elemek efféle haragja, de az egésznek túl hirtelen lesz vége ahhoz, hogy valódi legyen. Valószínűleg Cato is érzi, hogy egy ideig most nem kell tartania egy újabb özönvíztől, ugyanis kihámozza magát a pulcsijából, és fegyvereit magához véve előmászik a sátorból. Ahányan csak vagyunk, értetlenül figyeljük hirtelen újra határozottá váló lépteit: egyik kiválasztottnak sem jut eszébe most kimozdulni, neki pedig ráadásul kifejezetten jót tenne, ha meghúzná magát. Szemernyi remény sem maradt bennem, hogy megnyerheti a Viadalt, de azt sem bírom elfogadni, hogy meghaljon.