District 2 - Éhezők Viadala

A hivatásos csapat

Abban az egyben biztos vagyok, hogy élek. A halál – legalábbis amit én ismerek – az békés, csöndes, puha fehérség, mint a frissen hullott hó. Legalábbis egy ideig, amíg be nem üt a krach valami fájdalom vagy kínzó emlék képében. De ez már élből annyira szörnyű, hogy életben kell lennem.

A fejemet mintha hat lovas szekér vontatná egyszerre hat különböző irányba. Dübörög, lüktet, szúr... Mintha az összes fajta fejfájás az én fejemben akarná képviseltetni magát. A szám száraz, minden szervem homokká vált, és mikor megpróbálok feltápászkodni, megérzem, hogy az összes tagom el van gémberedve. Cifrát káromkodok, és megpróbálok felkiáltani a fájdalomtól, de csak valami elhaló nyöszörgés szakad ki az ajkaimon.

Tanácstalanul, káprázó szemekkel nézek körül. Mi a fene történt? Megvertek? A ruhám elején hatalmas pecsét díszeleg, de világosabb, mint a vér. Elfordítom a fejem. A kanapé mellett, amin fekszem egy üres italosüveg hever és még egy, aminek az alján még lötyög egy kicsi. Tehát gyakorlatilag kettő. És mivel senki mást nem látok magamon kívül a szobában, gyanítom, ezt mind egyedül ittam meg.

Egek! Soha nem voltam még ennyire másnapos. Próbálok kapaszkodót találni az emlékezetemben, de az olyan lyukas, mint egy elrongyolódott halászháló. Határozottan emlékszem, hogy együtt ittunk a mentorokkal... Aztán volt valami, ami a fejemben egy óriási, megfoghatatlanul üres lyukként jelen meg... Aztán valakivel veszekedtem... Legalábbis valaki kiabált. Vajon velem? Vagy én üvöltöttem valakivel? Biztos velem üvöltöttek, különben nem ittam volna magam tajtrészegre.

Eddig jutok a gondolatmenetemben. A gyomrom felkavarodik, én pedig végre tényleg fel tudok kiáltani, mert ha eddig nem is, most már biztosra veszem, hogy a halálomon vagyok. Olyan érzés, mintha valaki kalácsot akarna fonni a beleimből... Érzem, hogy hamarosan hányni fogok.

Valahonnan összeszedem az erőmet, hogy kitámolyogjak a mosdóba. Habozás nélkül kirakok mindent, amit az elmúlt napon ettem, de az nem lehetett valami sok, mert leginkább epét hányok. Az öklendezési rohamok végeztével kimerülten nekiroskadok a vécékagylónak, és a hűvös csempének támasztom az erőlködéstől felhevült homlokomat. Most látnák csak a Viadal díváját...

Kipattan a szemem. A becenevemről hirtelen minden eszembe jut: az interjú, az azt követő veszekedés... Cato és Clove, istenem, Cato és Clove...

Ellököm magam a padlótól, nem érdekel, hogy nem bírok egyenesen járni. Ma van a Viadal első napja, a legeslegutolsó pár óra, amit még együtt tölthetünk. Az egész apartman kísértetiesen csöndes, egy pillanatra még az is megkísért, hogy átaludtam az indulásukat, de aztán az ebédlő felől evőeszközök csörömpölése üti meg a fülemet. Megkönnyebbülten sóhajtok fel és úgy, ahogy vagyok, lepiált ruhában és elkenődött sminkkel bevágtatok az étkezőbe.

– Á, csak nem felébredtél? – vonja fel a szemöldökét gúnyosan Cato. Feltűnik, hogy előtte és Clove előtt is egy nagy tál érintetlen tojásrántotta díszeleg. – Ne haragudj, talán felzörögtünk? Próbáltunk halkak lenni.

– Cato! – szisszen rá Clove. A barátom csak mogorván megvonja a vállát és a szájába vesz egy falat tojást – nem kérdez és nem mond semmit. Még mindig haragszik rám.

Csöndesen átszelem a termet, és kihúzom a szokásos székemet. A barátaim, de még Silas sem fordulnak felém. El tudom képzelni, milyen szánalmasan festhetek most... Pecsétes ruhában, piaszagot árasztva. Mint Haymitch Abernathy. Hirtelen úgy érzem, a fejfájástól kezdve a hányingeren át mindent megérdemlek.

– Egyetek – figyelmezteti Silas a barátaimat. – Kelleni fog az erőtök.

– Úgyis minden kaja a miénk lesz – kötözködik Cato, de azért csak belapátolja a maradék rántottát. Clove úgy csipeget, mint valami madár.