District 2 - Éhezők Viadala

Vezéralak

Amikor megvesszük a fagyikat, egy percig nem is nyalok bele, csak üdvözülten bámulom, amíg megolvadva le nem csorog a tölcséren, majd az ujjamon. Milyen rég nem ettem fagylaltot! A nyarak a Második körzetben olyan melegek, mintha az egész várost berakták volna a sütőbe, ebből következik, hogy a könnyen olvadó dolgoknak – a csokinak, a jégnek, és főleg a fagyinak – nincs nagyon piaca. Az a pár cukrász is, aki árul, csillagászati összegeket kér a gombócokért, és bár apa vállalkozásából elég jól éltünk ahhoz, hogy a telefont bekössék nálunk, mindent azért nem engedhettünk meg magunknak – például a csokoládét és a fagyit sem. Most már persze megtehetném, hogy álló nap csak azt egyem, mégis, úgy érzem magam a hűs édességet nyalva, mintha tilosban járnék.

Ares nem zavartatja magát ilyen szentimentális kérdésekkel. Úgy falja a saját adagját, mintha az éhhalál szélén állna.

– Milyet eszel? -  kérdezem.

– Te fizettél érte – fintorog rám. – Ennyi idő alatt elfelejtetted?

Békülünk, békülünk, békülünk – mantrázom magamban. – És ennek a jegyében nem venné ki jól magát, ha pofán vágnám.

– Én fizettem, de te kérted – fújtatom. – Szóval?

Lenyeli a szájában forgatott falatot, és nyűgösen az égre fordítja a szemét, mielőtt válaszolna. Dühösen beleharapok a tölcsérembe, mielőtt még ki találnám szúrni azt a nevezetes szemet, próbálja csak meg akkor forgatni.

– Pisztácia, csoki, marcipán.

– A marcipán finom. Az enyém eper, citrom, bodza. – Ares semmit nem felel, de látom, hogy lapos oldalpillantásokat vet a legalsó, fehér gombócra, amelyiket a bodzásnak sejti.

Nem is tudtam, hogy szereti a bodzát. Valahogy fura ilyen ártatlan dolgon kapni az én fennkölt, komoly bátyámat, úgyhogy szélesen elvigyorodok, mielőtt felé nyújtanám a tölcsért.

– Ha adsz a marcipánosból, adok a bodzásból.

Ares egy pillanatra elgondolkodik, majd engedékenyen felém nyújtja a tölcsérjét, egy – igen, ez minden bizonnyal az volt! – mosoly kíséretében.

– Régen mindig elloptad a marcipánt a szülinapi tortáimról – jegyzi meg hirtelen. – Utáltalak érte, azt szerettem bennük a legjobban. Anya meg még engem szúrt le, amiért kiabáltam veled.

– Emlékszem! – kiáltok fel teli szájjal. Díva, ugyebár. – Én meg téged utáltalak, amiért kiakadtál. Egy idő után már nem is ízlett a marcipán, csak azért loptam el, hogy téged bosszantsalak.

– Ez jellemző rád. – Nem tudom eldönteni, hogy a horkantása őszintén rosszalló, vagy szokása szerint csak piszkál.

Csöndben esszük tovább az egyre gyorsabban olvadó fagyit, de ez a csönd is kellemetlen feszültségtől terhes. Annyi időt töltöttünk egymástól távol, hogy most fogalmunk sincs, miről beszélhetnénk. A munkáról egyelőre nem tudunk sokat mondani, a Viadalt pedig szemlátomást egyikünk sem akarja felhánytorgatni.

A torták említése felpiszkálja a memóriámat. Egyre-másra ugranak be az emlékek, ahol egymást szívatjuk a bátyámmal néha kifejezetten kicsinyesen, néha egészen kreatív módokon – egyszer például Ares az egész éjszakáját azzal töltötte, hogy apró súlyokat építsen a dárdám hegyébe, aztán betegre röhögte magát este, amikor elpanaszoltam a szüleimenk, hogy semmit nem találtam el vele.

Apropó. Ezt soha nem vallotta be.

– Tudok a dárdáról – sandítok rá. Az arcán látszik, hogy egy pillanatra gőze sincs, miről beszélek, de aztán felismerés csillan a szemében.