District 2 - Éhezők Viadala

A Második körzet

– Ez meg mit jelentsen? – Úgy bámulom a hófehér papírt és a rá nyomtatott fekete betűket, mintha nem tudnék olvasni. Igazság szerint úgy is érzem magam. Fogalmam sincs, miért akar engem a Kapitólium ennyire a Második körzetben tudni. Valószínűleg félnek, hogy túlságosan közel kerülnék Katnisshez és Peetához, de hogy képesek lennének ezért deportálni is?

A pánik felkúszik a torkomon és marokra szorítja a nyakamat pont az állam alatt. Csak nem küldenek el innen engem, az Első körzet stílustanácsadóját? Ezen a gondolaton nevetnem kell. Snow maga mondta, hogy több száz jelentkező állt sorba a pozícióért, még azelőtt sikerülne kerítenie egy embert a helyemre, hogy a vonatom elérné a Kapitólium határát. Csak ezért nem fognak engem itt marasztalni, ahogy azért sem, mert én vagyok Rosabelle Carpenter. Sőt, igazság szerint épp ezért akarják minél előbb kitenni a szűrömet.

– Csak nem örökre szól – kapja ki Venezis a levélkét az ujjaim közül. – Akkor kapnál valami hivatalos felszólítást.

– Biztos?

– Fogalmam sincs, még soha nem deportáltak.

Idegesen felsóhajtok, és a levegőbe lököm a kezeimet. Venezisszel is csak többen vagyunk.

– Te nem kaptál ilyet? – fordulok Finnick felé, de ő is csak sápadtan rázza a fejét. Az Avox türelmesen vár a válaszunkra, mi azonban még mindig képtelenek vagyunk hova tenni a helyzetet. Úgy forgatom körbe a fejemet, mintha Snow emberei bármelyik pillanatban előronthatnának a boltívek alól, a pánikba lassan belefájdul a fejem. Miért most történik ez? Hiszen az elmúlt három hónapban én voltam a mintapolgárok netovábbja! Nem találkoztam kétes elemekkel, ittam, furcsa szexkalandokba keveredtem... Mindent megtettem, amit egy tisztes kapitóliumi is megtenne.

Lehet, hogy Snow mindvégig átlátott a szitán? Csak az alkalomra várt, hogy végre elküldhessen? Sajnos eddig ennek volt a legtöbb lehetősége. Könnyebb volt elhinni azt, hogy Snow elnök szeme elől képtelenség elbújni, mint azt, hogy a régi otthonom polgármesterének hirtelen hiányozni kezdtem.

Akárhogy is, egyvalami biztos. Ezzel nem vitatkozhatok. Ha fellebbeznék, ha elmennék az Elnöki Palotába verni az ajtókat, az elnöknek azonnal feltűnne, hogy valami nincs rendben és gyanakodni kezdene. Így viszont még van esély rá, hogy ez csak valami rémisztő vaklárma és a Győzelmi Körút végén szépen visszatérhetek a kapitóliumi lakásomba.

– Összepakolom a holmimat – jelentem ki végül. Ráérek akkor is rendszerezni a gondolataimat, ha már a vonaton ülök.

Finnick és Venezis komor testőrökként kísérnek vissza a házhoz, ahol a fiúval lakom, még a taxiban is úgy hallgatunk, mintha némasági fogadalmat tettünk volna. Finnick kihasználja a rólunk szállingózó pletykákat, és összekulcsolja az ujjainkat, amit egy hálás szorítással fogadok. Most tényleg szükségem van a támogatására.

A lakásban azonban nem az fogad, amire számítunk. Minden ugyanúgy áll, ahogy hagytuk, függönyök behúzva, a szobák ajtajai becsukva, egyedül egyvalami változott meg: a dohányzóasztalon a váza alá szorítva egy ugyanolyan levél hever, mint amilyenben az én meghívom érkezett. Finnick holtfehérre sápad a láttán, de erőt vesz magán, és néhány energikus lépéssel átszeli a szobát, hogy felbontsa.

Venezisszel türelmetlen csöndben várjuk, hogy végigolvassa, holott mindnkettőnknek van egy sejtése a levél tartalmáról. Amikor a végére ér, és egy sóhajjal visszadobja az üvegasztalra, már sejtem, hogy nem én leszek az egyetlen, akinek ma csomagolnia kell.

– Engem is meghívtak – közli síri hangon. Elkomorodó arcunkat látva még az a kevés önbizalom is elszáll a tekintetéből, ami eddig benne lángolt. – Szerintetek tudják? Azért küldtek el minket, mert tudják?