District 2 - Éhezők Viadala

Nehéz beszélgetés

Mire odaérünk a kórházba, kezdem azt hinni, ez is egy módja a tizenharmadik körzeti betegellátásnak: csak az juthat el egy orvos keze alá, aki túléli az utat odáig. A törött csuklómat dajkálva várom, hogy a lift felvigyen minket a – remélhetőleg – utolsó emeletre, ami elválaszt a kórháztól: már nem is tudom, mióta vagyunk úton, a harmadik lépcső után abbahagytam a számolást. Amikor végre feltűnik előttünk egy jellegtelen tejüveg ajtó, legszívesebben felsóhajtanék megkönnyebbülésemben.

Az egyik engem kísérő őr végighúzza a karóráját egy leolvasó panel előtt, és hátralépve megvárja, hogy az ajtó egy halk csipogást követően magától kinyíljon. Megszeppenve hagyom, hogy betessékeljenek a tágas helyiségbe: ebből a megvilágításból ez sem tűnik barátságosabbnak az elvonónál. Kezdem azt hinni, ebben a körzetben egyetlen olyan szobát sem építettek, amit egy normális ember otthonosnak nevezne.

A balomon sétáló őr lenyom egy szabad ágyra, míg a társa elmegy keríteni egy ápolót. Nem merek körbenézni, úgyhogy a matracot és a rajta fekvő kezemet bámulom, amíg a nő vissza nem tér egy szürke pulóvert viselő asszony társaságában.

– Hagyják csak itt – szól a kísérőimhez. Furcsa akcentusa van, nem úgy beszél, mint a többi tizenharmadik körzeti. – Innentől átveszem.

– Sajnáljuk, de ezt nem tehetjük meg, amíg meg nem kapta az azonosítóját.

Az azonosítómat? Megbélyegeznek, mint egy állatot? A lelki szemeim előtt már fel is rémlik, ahogy tüzes vassal belesütnek az oldalamba egy számsort, vagy belőnek a fülembe egy sárga cédulát. Nem baj, legalább menne az orrkarikámhoz. Aresnek igaza van, a végén tényleg úgy fogok kinézni, mint egy tenyészbika.

– Miért nem kapta meg eddig? Ha jól tudom, ő is a többi bajnokkal érkezett.

– Őt eddig... Különleges kezelésnek vetettük alá.

– Rehabon voltam – jelentem ki. Az orvos keze belefagy a mozdulatba, és még az őreim is döbbentnek tűnnek.

A vizsgálat többi része csöndben telik. A két tizenharmadik körzeti az ágy két oldalán állva várja, hogy a csuklóm végre sínbe kerüljön – az állókép egyedül akkor törik meg kissé, amikor egy szürke inges férfi masírozik be az ajtón, és az ép karomra rátetovál egy néhány pontból álló napirendet. Nem nézek rá, de a mosolyomat még így se tudom elrejteni. Nem kapnék feladatot, ha vissza akarnának küldeni az elvonóra. Nem tudom, Plutarch közbenjárásának vagy a megvadult viselkedésemnek köszönhetem-e, mindenesetre nehezen fojtom vissza a diadalittas nevetésemet.

És úgy fest, ezzel vége is. A két őr megnyugodva megköszöni az asszonynak a segítséget, és gyors gyógyulást kívánva nekem olyan csöndben, ahogy jöttek, ki is suhannak a helyiségből. Tanácstalanul olvasgatom a napirendemet, amin olyanok szerepelnek, mint ,,reggeli", ,,kezelés", vagy ,,pihenő". Furcsa, hogy itt még a pihenést is időhöz kötik. Mi van, ha valaki véletlenül elalszik, főbe lövik? Bár, az is igaz, hogy egy ilyen helyen senkinek nincs hangulata sokáig lustálkodni. Szinte már bűntudatom van, amiért az én feladatom csak a gyógyulásból áll: elnézve a hangyaszorgalommal, lehajtott fejjel dolgozó Tizenhármasokat, hirtelen nekem is megjön a kedvem beolvadni a tömegbe.

– Kész is vagy. – A nő gyengéden lefekteti a karomat az ágyra. A gondoskodó mozdulat, és az, hogy napok óta először valaki letegezett olyannyira megdöbbent, hogy akaratlanul is fölnézek az arcába.

Idősebbnek tűnik, mint amilyennek a hangja alapján tippeltem volna. Egyszerű, színtelen ruhái miatt az arca még sárgábbnak tűnik annál, amennyire egyébként is az lehet, szőke haja és világos szemei pedig csak tovább erősítik bennem azt az érzetet, hogy egy kísértetet nézek. Azonnal látszik, hogy nem őslakos tizenharmadik körzeti: az ő tekintetét is megüli ugyanaz a félelem és bizonytalanság, amit én is érzek. Ha pedig menekült, akkor az csak azt jelentheti, hogy a Tizenkettedik körzetből érkezett.