District 2 - Éhezők Viadala

Kétségbeesett

Hideg van, de az összepréselődött testek között mégis úgy érzem magam, mint egy szaunában. Nem is, inkább egy madárházban, amit valamilyen okból egy szaunában helyeztek el: mindenki beszél, nevetgél, kiabál – a hangzavartól hamarosan megfájdul a fejem. Egyedül vagyok egy tök üres sorban: Venezis és Romain még az utolsó simításokat végzik a barátaim öltözékén, ők csak később jönnek, a mentortársaim pedig fogalmam sincs, hol a bánatban vannak. Remélem, nem dinamitokat dugdosnak épp a színpad alá.
 
Minden egyes néző ölében programfüzet hever, benne a kiválasztott nevével, körzetével, pontszámával. Nem lepődök meg, hogy mindenhonnan Katniss neve úszik felém, viszont hála az égnek elég sokan vannak, akik Catóra is kíváncsiak. Kezdem úgy érezni, ők ketten lesznek az idei Viadal sztárjai.

– Üdv, drágaságom – huppan egyszer csak le mellém egy masszív alkoholfelhő. Megnyugodva hátradőlök: ha Haymitch Abernathy itt van, hamarosan a többiek is befutnak.

Sose hittem volna, hogy egyszer így fogok örülni a vén piásnak.

– Izgul? – vetek egy kihívó pillantást Haymitch-re. A férfi csak megvonja a vállát, és suttyomban belekortyol a laposüvegébe.

– Miért, kéne? Az én versenyzőimnek bérelt helye van a döntőben. Akinek itt van min izgulnia, az te vagy, drágaságom.

Beharapom az ajkam. Igaza van, a fenébe, mennyire igaza van! A hirtelen jött nyugalmam úgy gurul el, mint odahaza az ördögszekerek: erre az estére tettünk fel mindent, itt dől el, mennyire sikerült megkedveltetnünk magunkat a közönséggel. Mielőtt idejöttünk, vagy száz oldalnyi statisztikát elolvastam, és azt kell mondjam, szerencsénk van: a közönség az első és az utolsó versenyzőkre emlékszik a legjobban. Harmadikként és negyedikként meglehetősen áldott helyzetben vagyunk... De sajnos a Tizenkettedik körzet is.

Az idegességtől kiráz a hideg. Kikapom Haymitch öléből a laposüveget, és hatalmasat húzok belőle. Fehérszesz van benne, ráadásul pocsék minőségű, de éget, mint a tűz, és csak ez számít. Könnyező szemmel visszaadom Haymitch-nek az üveget, és megtörlöm a számat.

– Ha már itt van a Kapitóliumban, legalább ihatna jobb piát. 

A férfi halkan felnevet, és ő is követi a példámat.

– A hazai ízek kedvelője vagyok – feleli végül, és visszacsavarja a kupakot az üvegére.

Hirtelen mozgolódás támad a sor végén: a lépcsők felől a stílustanácsadóink oldalaznak felénk, és észreveszem, hogy a másik oldalra megérkezett az Első és a Nyolcadik körzet kirendeltsége is. Feszülten dobogó szívvel fordulok újra a színpad felé: hamarosan kezdődik. Ha Haymitch terve beválik, a barátaim leszedik rólam a keresztvizet, amiért elvettem az egyetlen valódi esélyüket. Szörnyű embernek érzem magam, de legbelül azért imádkozom, hogy ne sikerüljön. Hogy az összes kiválasztott szálljon rá Katnissre és Peetára, mert így legalább az én bűnöm sem lenne olyan hatalmas.

– Mindent elrendeztünk – telepedik le mellém Venezis, szokás szerint virágillatban úszva. A fiúk stylistjai, Romain és a nő, aki Cinnával jött Haymitch mellé ülnek le, a másik kettő azonban marad az én oldalamon. Miután elhelyezkedett, a sötét bőrű férfi barátságos mosollyal előre dől, és a kezét nyújtja, hogy bemutatkozhasson.

– Mi még nem ismerjük egymást – teszi hozzá. Akármennyire utálni akarom is, képtelen vagyok nem visszamosolyogni rá: már értem, mit látott benne Venezis, ez a pasi egy földre szállt angyal. Látszik, hogy új, a többi stílustanácsadó fele ennyire sem nyitott.

– Rosabelle Carpenter – rázok vele kezet. – Gratulálok a felvonulásbeli ruhákhoz, hatalmas ötlet volt a bányászat helyett a szénre helyezni a hangsúlyt.

– Köszönöm. – Cinna a térdére támaszkodik, de fél szemét Venezisre fordítja. – Kezdelek irigyelni. Ilyen alapanyagból nem nehéz kihozni a legjobbat.

Elmosolyodom a bók hallatán. A két stílustanácsadó halkan beszélgetni kezd, és ahogy elnézem őket, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy... Jó rájuk nézni. Lehet, hogy Cinna a mi malmunkról hajtja el a vizet, és lehet, hogy tragikusan megnyirbálta az esélyeinket, de Venezist még sose hallottam ennyire őszintén nevetni. A hasonló pillanatok szolgálnak nekem a legjobb emlékeztetőül: nem a Viadal munkatársait kell gyűlölnöm, hiszen ők is csak életeket próbálnak menteni – a kiválasztottjaikét, a sajátjukat, a családjukét. Elég csak Cinnára néznem, látszik rajta, hogy tényleg a szívén viseli Katniss Everdeen sorsát: nem a maga presztízse miatt készíti ezeket a lélegzetelállító ruhákat, hanem azért, hogy neki esélye legyen az arénában. Az ő szemében, vagy akár Wiress, Johanna szemében én lehetek maga a sátán, amiért próbálok minél jobban keresztbe tenni a kiválasztottjaiknak, ők mégis összefogtak velem, mert belátták azt, amit nekem csak most sikerült. Itt, ezen a lelátón minden körzeti áldozat. Nem egymást kell gyűlölnünk, hanem azt, aki ránk kényszerítette ezt a tragikomédiát.

Hirtelen, mintha valaki lekapcsolta volna az áramot kihunynak a fények a nézőtéren, és az összes reflektor a színpadra irányul, ahol Caesar Flickerman ma kobaltkék, izzókkal telehintett öltönyben és hasonló hajkoronában parádézik. A tenyerem izzad, úgyhogy észrevétlenül beletörlöm a szoknyámba, mielőtt még rám fordulna egy kamera.

– Hogy vannak, drága közönség, hogy vannak? – süvölti bele Caesar a mikrofonjába. – Az idei Viadalon meglehetősen tüzes a hangulat, és még el sem kezdődött a verseny! Tudom, egy házigazdának nem szabadna ilyet mondania, de én már tűkön ülök, hogy meghallgassam ezt a huszonnégy bájos, bátor versenyzőt, akik biztos vagyok benne, hogy még tovább fogják fokozni az izgalmakat! Jól mondom, emberek?

A közönség helyeslően felzúg, páran füttyentenek, vagy a lábukkal dobolnak. Én kezdek lassan csillagokat látni, a gyomrom olyan szűk, hogy egy gombostű se férne bele. Kezdjük már! Essünk túl rajta! Amikor körbefordítom a fejem, látom, hogy nem én vagyok az egyetlen türelmetlen a közönség soraiban: a lázadó mentorok és a stílustanácsadók is úgy fészkelődnek, mintha egy hangyabolyra ültették volna őket. Finnick, aki a másik oldalon egy sorral felettem ül, elkapja a tekintetem, és megnyugtatóan bólint egyet. Halványan elmosolyodok, és visszafordulok a színpad felé.

– Lássuk a ma este első szereplőjét, aki – szerénytelen véleményem szerint – már az aratás napján elkápráztatta a közönséget a szépségével. Hölgyeim és uraim, a színpadon az elbűvölő Glimmer az Első körzetből!

A közönség – főleg a férfi része – ámulva felzúg, mikor a lány kilejt a színpadra. Hosszú, arany ruhát visel, ami talán szaténból, vagy valami hasonló buja anyagból készült. A kivágása ellenére szinte mindent a fantáziára bíz, a reflektorok fénye úgy csorog le a domborulatain, mint az esővíz. Haymitch-csel kórusban akkorát nyelünk, ami talán a Tizenkettedik körzetig is elhallatszott.

Glimmer teljesen más tészta, mint Trinity. Értelmes – legalábbis értelmesebb – és tudja, hogyan játsszák ezt a játékot: nem fecseg a szövetségről, vagy az összetartásról, helyette azt taglalja, mennyire örül, hogy ,,ennyi szexi férfi között töltheti el élete legszebb napjait". Venezis gúnyosan felhorkant, Caesarnak azonban szemmel láthatóan bejön ez a szöveg, mert ugyan próbál lazának tűnni, de egy óvatlan pillanatban megfeszíti az ujjait. Glimmer búgva köszöni meg a közönségnek a figyelmet, és csókokat dobálva lelibeg a színpadról, hogy helyet csináljon a társának.

Mikor Marvel megjelenik a színpadon, a szívem olyan iramban kezd dobogni, hogy attól félek, infarktust kapok. Mindjárt mi jövünk. Mindjárt kiderül, mennyire sikerül megvennünk a közönséget. Görcsösen mantrázom magamban a tanácsokat, amikkel indulás előtt elláttam a barátaimat, és ugyan tudom, hogy lehetetlen, mégis próbálok belesni a függöny mögé, ahol a kiválasztottak várakoznak. Biztosan nagyon izgulnak. Biztosan ők is a szereplésükön gondolkodnak. Biztosan, biztosan...

– Rosabelle, minden rendben? – hallom meg távolról Venezis hangját. Görcsösen megrázom a fejem, de a kis fehér-fekete pontokat még így sem sikerül elűznöm a szemem elől.

– Nem kapok levegőt... – motyogom. Venezis dörzsölgetni kezdi a hátamat és a kezemet, hogy kicsit visszaálljon a vérkeringésem, de én még mindig nem érzem jobban magam. Csak az jár a fejemben, hogy mekkora hibát követtem el, és hogy ezt hamarosan a barátaim is tudni fogják. Bár itt lenne Silas! De nem, ő most lent van Clove-val és Catóval, én pedig nem rohanhatok le hozzá megnyugtatásért, akármennyire szeretnék is.

Az ujjaim valami hideget tapintanak. Haymitch egymás után zárja rá őket a laposüvegére, majd mikor látja, hogy még mindig nem fogtam fel az eseményeket, megragadja a könyökömet, és odaviszi a számhoz az üveget.

– Igyál! – parancsolja egyszerűen. Bólintok, mert ennyit még én is megértek, és alaposan meghúzom a fehérszeszt egyszer, kétszer, háromszor.

Mintha felgyújtottam volna magam. Az alkohol végigdübörög az ereimen, és egy pillanatra annyira felfordul a gyomrom, hogy biztosra veszem, a haláltusámat vívom – viszont a pillanatnyi rosszullét elmúltával azt veszem észre, hogy elmúlt a szédülésem. A szívem sem dobol már annyira, a fehér pontok pedig eltűntek. Az alkohol segített.

– Köszönöm – nyújtom vissza Haymitch-nek az üveget. Ő csak bólint, és visszasüllyeszti a kabátja belső zsebébe.

Épp jókor jött az elsősegély, mert amint újra Caesarra nézek, ő már fel is hívja Catót a színpadra. El kell ismernem, barátom lenyűgözően fest az egyszerű, galambszürke öltönyben és nyakkendőben – nem akkora szívtipró, mint Danee Freesta, viszont sokkal, de sokkal fenyegetőbb. Amikor leül a székre, direkt előretolja a vállait, ahogy tanítottuk, mire az öltöny kis híján szétreped az izmain. Clove most nagyon mosolyoghat valahol.

– Szóval, Cato – biccenti félre a fejét Caesar. – Te is, akárcsak az elődeid, önként jelentkeztél a Viadalra. Tudnál erről pár szót mondani?

– Amióta csak jelentkezhetek önkéntesnek, mindig megtettem – felei Cato. – Úgy érzem, itt a helyem. Meg akarom mutatni a közönségnek, hogy milyen is egy igazi győztes.

Magamban elmosolyodok. Helyes válasz: a közönség éérdeklődve dől előre, akik eddig nem tették, most kikeresik a programfüzetből a nevét. Mindenki szereti a műsoros gyilkosokat.

– És milyen érzés, hogy a legjobb barátod a mentorod?

Görcsbe rándul a gyomrom. Forró hálát rebegek Silasnak, amiért felkészítette őket ezekre a kérdésekre, mert Cato gördülékenyen, szinte gondolkodás nélkül tudja felelni:

– Megnyugtató. Ő az egyetlen, akire tényleg rá merném bízni az életemet, mert tudom, hogy mindent megtesz majd a győzelmem érdekében. Nameg – kacsint – ki ne szeretné a Viadal dívájával tölteni a Viadal előtti napjait?

A közönség egyetértően felnevet, páran meg is tapsolják a frappáns észrevételt. Minél többet hallgatom, annál jobban bebizonyosodik bennem, hogy Catóval nem is hasonlíthatnánk jobban – ami megnyugtat, mert így legalább van rá esély, hogy az arénában is úgy cselekszik majd, ahogy én tenném. Abból pedig nem lehet baj.

Caesar rákérdez még pár megszokott dologra, például hogy mit gondol az esélyeiről – mire a nézők észbekapnak, már vége is lesz a Viadalnak – mit vár a legjobban a hazatérésben – a győzelmi bulit és az őt ünneplő csajokat – vagy hogy kit gondol a legkeményebb ellenfelének – senkit, természetesen. Mire megszólal az adásidő végét jelző sípszó, a közönség szinte maga is kapát-kaszát ragad, annyira feltüzelte őket Cato vérszomja és magabiztossága. Boldogan ütöm össze én is a tenyereimet, hiszen Clove-nak már szinte semmit nem kell csinálnia, az én tavalyi győzelmem és Cato frappáns beszéde után a Kapitólium elkönyvelte, hogy a Második egy győzelemre született körzet. Ha az este végén a barátom még hajlandó lesz szóba állni velem, biztos arcon csókolom ezért a zseniális szereplésért.

Szemlátomást Clove-ot is a hatása alá vonta Cato kisugárzása, olyan peckes léptekkel vonul ugyanis az emelvény felé, mintha máris a fején érezné a koronát. Venezis ebbe a ruhába is nagyon belenyúlt: a narancsos-aranyos tüll és selyemfátyol izgalmas, mégis veszedelmes párost alkotnak, a reflektorfény miatt úgy tűnik, mintha barátnőm aranyporban fürdött volna. A magasra kontyolt haj és ejtett kivágás kiemelik vékony, fehér nyakát, amit én is úgy imádok, a szoknya pedig pont tértd fölött ér véget, hogy formás lábait is megmutassa. Egy csapásra megfeledkezem Glimmerről, és hirtelen újra annak a tizenhárom éves lánynak érzem magam, aki este az ágyában fekve jött rá, hogy szerelmes a legjobb barátnőjébe.

– Clove, milyen elbűvölően festesz ma! – bókol neki Caesar fejet hajtva. – Remélem, Cato nem ijesztett rád túlságosan!

– Cato? Dehogy – mosolyodik el gúnyosan. Az istenért, mennyire jól áll neki ez a mosoly! – Ő mindig ezt csinálja. Nagy a szája, de fogadni mernék, hogy esténként még mindig a macijával alszik.

A közönség harsányan felnevet. Összevonom a szemöldökömet, próbálom addig szuggerálni a barátnőmet, amíg oda nem néz, de őt teljesen leköti Caesar és a kérdései. Kezdem sejteni, hogy mire megy a játék, és egyelőre nem tudom, örülnöm kéne vagy kétségbeesnem.

– Ezek szerint ti hárman jól ismeritek egymást – puhatolózik a házigazda. – Te, Cato és a mi Rosabelle-ünk. Régi barátság ez köztetek?

– Ó, ezer éves! – legyint Clove. – Nem is tudom már, mikor lettünk ilyen jóban... Nem tudok visszaemlékezni arra az időre, amikor még nem voltak az életem részei. Cato, de főleg Rosabelle mindig is olyan természetesek voltak nekem, mint a levegővétel.

– És milyen érzés, hogy ők kísértek el a Kapitóliumba?

– Ahogy Cato is mondta, megnyugtató. A Viadalra való felkészülés minden kiválasztottnak izgalmas folyamat, és boldog vagyok, hogy velük oszhtatom ezt meg. Nincs senki más, akit magam mellett akarnék most tudni.

Az előbbi könnyed hangulat tovaszállt. Mindenki a könnyeit törölgeti, valaki a hátam mögött hangosan szipog egyet. Az én szemem is könnyes, de nem is próbálom visszafojtani őket, mert biztos vagyok benne, hogy a tér összes kamerája rám fordult ebben a pillanatban. Annyi mindent érzek, hogy a mellkasom kis híján felrobban: döbbent vagyok, büszke, hálás... Clove látta, amit én nem, hogy egy megható történettel kilóra meg lehet venni a közönséget, és mivel nem akarta felfedni magukat Catóval, kijátszotta a ,,mentorom a legjobb barátnőm'' kártyát, ami legalább ugyanolyan könnyfakasztó, mint egy jó szerelmi történet. Haymitch kényelmetlenül fészkelődni kezd az oldalamon, az arca komor, mint egy kőszoboré. Bűnös elégtételt érzek, amiért Clove-nak sikerült kissé felkavarnia a tökéletesen mozdulatlan állóvizét.

A többi körzetre alig figyelek oda, tartalékolom az energiámat a Tizenkettedikre – akik viszont még nagyon messze vannak. Előtte még végig kell hallgatnom a negyedik körzetiek ömlengését, a hatodik körzetiek motyogását és a tizedik körzetiek bénázását. Mire a Tizenegyedik körzet kerül sorra, úgy érzem, az agyam helyén már csak kihűlt húsleves van.

A tizenegyedik körzeti kislány elbűvölően fest világos ruhácskájában, és arról beszél, hogy ha sikerül elbújnia a kiválasztottak elől, nem lesz könnyű őt megölni. Caesar nagyon kedves vele, kérdezgeti, nyugtatja, Thresh-el azonban rendesen meggyűlik a baja. A srác olyan mogorva, mint egy kődarab, sokszor meg sem válaszolja a hozzá intézett kérdéseket. A vérszomjasabb befektetők érdeklődve méregetik a muszklijait, a legtöbben azonban halálra unják magukat a szótlanságát. Milyen kár! Akár még esélye is lehetett volna.

Végül három kínkeservesen lassú perc után Caesar megkönnyebbülten leküldi Thresh-t, a nézőtéren pedig érezhetően megváltozik a hangulat. Az egész hatosfogatunk – Cinna, Venezis, én, Haymitch, Romain és Portia – szinkornban előre dőlünk és a térdünkre támaszkodunk, az unott zajongást pedig mintha késsel vágták volna el. Szinte érzem, ahogy Panem összes polgára lélegzetvisszafojtva mered a tévéje képernyőjére.

– Most pedig érkezzék az idei Viadal legnagyobb meglepetése. – Caesar direkt lehalkítja a hangját, növelve a lelátón rezgő feszültséget. – A lány, aki tizenegy pontot kapott a Játékmesterektől, és akiről mi még annyira, de annyira keveset tudunk. Hölgyeim és uraim, a Tizenkettedik körzet lenyűgöző kiválasztottja, a lángra lobbant lány: Katniss Everdeen!

Akkora a hangzavar, hogy legszívesebben a fülemre szorítanám a kezemet. Venezis észrevétlenül Cinna ujjai köré kulcsolja az övéit, aki hálásan szorítja meg, a másik oldalon pedig Romain halk szavakkal tartja a lelket Portiában. Haymitch olyan sápadt, akár egy darab sajt, az ujjai össze-összekoccannak, ahogy a keze megremeg.

– Igyon – súgom a fülébe. Gépiesen bólint, és akkorát húz a laposüvegéből, hogy abból még a zakója nyakára is jut.

Katniss bebilleg a színpad közepére, ahol Caesar joviális mosollyal a kezét nyújtja felé. Látszik az arcán, hogy rettenetesen izgul, és azt se tudja, hol van. Haymitch állítása, miszerint ez a lány nem áll készen a hírnévre, hirtelen teljesen új mélységet nyer.

Caesar egy laza kérdéssel indít, megkérdezi, mi tetszett neki a legjobban a Kapitóliumban. Katniss kis habozás után azt feleli, hogy a bárányragu. A közönség nevetéssel díjazza a megszólalást, én azonban csak a szememet forgatom. Hogy kaphatott valaki tizenegy pontot, amikor szemmel láthatóan halvány gőze sincs a Viadalról? Clove fényévekkel jobb alakítást nyújtott ennél. A szemem sarkából Haymitch-re pillantok. Olyan ideges, hogy csoda, tüzet nem okád. Peetának nagyot kell villantania, ha emlékezetessé akarja tenni ezt a beszélgetést.

Caesar most a ruháról kérdezi, amit a felvonuláson viselt. Katniss végre neki való kérdést kaphatott, mert úgy ömleng a ruhájáról, hogy ennyi erővel akár mézbe is tunkolhatná a stílustanácsadóját, az sem lenne ilyen szirupos.

Na jó, igazságtalan vagyok. Az a ruha tényleg fantasztikus volt. Lehet, ha nekem adták volna, én se tudnám befogni róla a számat. Nem szabad elfelejtenem, hogy ha a barátaim kiesnek, ez a lány a bé tervem, úgyhogy jó lesz, ha minél előbb arra programozom az agyamat, hogy kedvelnem kell. Mind őt, mind a vizenyős szemű társát.

– ...alig hittem el, hogy ezt a ruhát én fogom viselni – hadarja Katniss. Cinna keze megfeszül Venezisében. – Mondjuk az se semmi, ami most rajtam van. Ezt nézzék meg!

Majd minden további nélkül feláll, és pörögni kezd a tengelye körül. Egy pillanatig nem értem, miért teszi, azonban hamarosan – a Viadal kezdete óta sokadszor – leesik az állam. A szoknya alja ugyanis úgy tűnik, mintha tüzet fogna, a beszínezett szegély és a rá varrt kristályok miatt Katniss mintha egy tűz közepén táncolna. Lenyűgöző. Nem hiszem el, hogy ez a pasi még a lángoló kezeslábasra is rá bírt tenni egy lapáttal.

Katniss a pörgés-forgás végeztével belekapaszkodik Caesar karjába, aki gálánsan visszatereli őt a székébe. A lány úgy vihog, mintha valaki az év viccét mesélte volna el neki, és be kell látnom, hogy ahogy kipirult arccal, nevetgélve próbálja visszanyerni az egyensúlyát, nem szánalmas vagy sekélyes, hanem... aranyos. Emberi. Most először látom meg benne azt a tizenhat éves lányt, akit eddig háttérbe szorítottak a lángok és a feketére festett szemhéjak.

Az emelkedett hangulatnak azonban hamar végeszakad, mikor Caesar felemlegeti az aratást. Katniss arca azonnal elkomorul, és hirtelen mintha Cinna válla is leereszkedne kissé. Csak most veszem észre, hogy ezek ketten végig kommunikáltak az interjú alatt: kézjelekkel, pillantásokkal... Mint én és Silas. Kezdem úgy érezni, talán nem is lesz olyan nehéz bemesélnem magamnak, hogy kedvelem ezt a lányt. Cinnát kedvelem, ez már biztos, és akit ő csíp, azt csípem én is. Ennél többet nem tehetek.

Ó, a húgáról kérdezik. A közönség síri csöndben, a könnyeiket törölgetve hallgatja, és be kell vallanom, még nekem is összeszorul a torkom kissé. Ha Arest választották volna ki, én is minden követ megmozgattam volna, hogy megmentsem. A legkevesebb az lett volna, hogy jelentkezem helyette a Viadalra.

– Mit mondott neked a sorsolás után? – kérdezi kedvesen Caesar. Katniss nyel egyet, és lopva Cinna szemébe néz.

– Megkért, hogy mindent tegyek meg a győzelemért.

Uhh. Ez ütött. Lehet, hogy ez a lány nem ért a manírokhoz, az őszinteségével viszont mindent vitt. A nézők megmukkanni se mernek.

– És te mit mondtál neki?

– Megesküdtem neki, hogy úgy lesz.

Na, arra mérget vennék. Abban a pillanatban, hogy Katniss ezt kimondja, megszólal a duda, ő pedig hatalmas füttykoncert és lábdobogás közepette levonul a színpadról. Haymitch megnyugodva kifújja a levegőt, a két stílustanácsadó pedig egy emberként dől hátra, hogy egy másodpercig emésszék a történteket. A szám megtelik valami keserű ízzel: csalódott vagyok, amiért Katniss végül mégis műsort csinál a szerepléséből, és csalódott vagyok, amiért csalódott vagyok. Kezdem úgy érezni, senki iránt nem érzem azt, amit valójában kéne – bár már abban sem vagyok biztos, ki iránt mi az illendő érzés.

Peeta olyan lazán grasszál fel a színpadra, mintha csak a közértbe ugrott volna le. Ő és Caesar azonnal megtalálják a közös hangot: beszélgetnek a tizenkettedik körzetről, újra szóba kerül a bárányragu (bár Peeta a forró csokit jobban bírja), és mikor a házigazda megtudja, hogy a srác otthon az apja pékségében melózik, azonnal felcsillan a szeme. Peeta veszi a lapot, elkezd a sütésről beszélni – amikor a versenyzőket elkezdi a Kapitóliumban megismert kenyerekhez hasonlítgatni, a közönség már szakad a röhögéstől.

– És például Glimmer? – fekteti keresztbe a lábait Caesar.

– Egy jól megsült cipó – vágja rá Peeta, és még a kamerába sem szégyell kikacsintani. – Kerek, aranyszínű, formás.

A nézők visítva röhögnek. A kezembe temetem az arcomat, de nem bírom megállni, az én vállam is rándul egyet-kettőt a nevetéstől. Haymitch-re nézek, aki úgy támasztja meg a homlokát, mintha migrén kínozná, de közben ő is folyamatosan röhög.

– Mondja, hogy ezt nem ön írta neki – súgom a fülébe. Haymitch kétségbeesett arccal rázza a fejét, mire még jobban elkap a nevetés.

– Nem, ez nála ösztönből jön – feleli. Mindketten lejjebb csúszunk a székünkön, mert nem venné ki jól magát, ha az esti összefoglalóban az jelenne meg, ahogy a Második és Tizenkettedik körzet mentorai teli szájjal röhögnek az egyik versenyző műsorszáma alatt.

Peeta az egyik zuhanyzós élményét is megosztja, Caesar azonban szemmel láthatóan nem elégszik meg a stand uppal, mert hirtelen, mint egy vércse lecsap, és megkérdezi:

– És hogy állsz a lányokkal? Le merném fogadni, hogy egy ilyen fiúnak rengetegen udvarolnak odahaza.

Ugyan nem látom, de mérget mernék venni rá, hogy az összes mentor megmerevedik a nézőtéren. Annyira dobog a szívem, hogy egy centire sem merek oldalra nézni, de a tarkómon érzem valakinek a pillantását, Finnickét vagy Johannáét. Haymitch is előre csúsztatja a kezét, és észrevétlenül rámarkol a karfájára. Mindannyian úgy szuggeráljuk Peetát, mint egy eszelős. Eljött az igazság pillanata.

– Na jó, tényleg van egy lány – adja meg magát Caesar rohamainak. – Bele vagyok zúgva, mióta az eszemet tudom. De szerintem ő még a létezésemről sem tudott az aratás napjáig.

A közönség felbúg. Johannának igaza volt, a viszonzatlan szerelemmel bárkit be lehet etetni. Caesar is együttérzően bólogat, épphogy Peeta vállára nem teszi a kezét.

– Mással jár? – kérdezi.

– Nem tudom. De sok srácnak bejön.

– Megmondom, mit kell csinálnod – dől előre izgatottan Caesar. – Megnyered a Viadalt, és szépen hazamész. Kizárt, hogy ki fog kosarazni, nem?

Peeta csüggedten megrázza a fejét. Remek színész, azt meg kell hagyni. Ha nem tudnám, mit fog mondani, vérezne a szívem érte.

– Nem hiszem, hogy ez menni fog. A győzelem... rajtam nem segít.

Caesar meglepetten vonja fel a szemöldökét. Haymitch élesen beszívja a levegőt, én pedig behunyom a szememet, mert nem akarom látni a közönséget, mikor Peeta felrobbantja a bombát. Hirtelen borzasztóan sajnálom, hogy Johanna a lelátó másik felén ül. Nagyon szívesen megfognám most valaki kezét.

– És mégis miért nem?

– Mert... mert... együtt jöttünk a Viadalra.

A nézőtérre olyan csönd zuhan, mintha Peeta lelőtt volna valakit. Az összes kamera nagytotálban mutatja Katniss arcát, aki legalább olyan döbbentnek tűnik, mint a közönség. Zseniális húzás volt Haymitch-től, hogy őt nem avatta be, mert így a reakciója őszinte és szánalmat keltő. Biztosra veszem, hogy nem így van, de a szemében forrongó indulatok egy olyan lányról mesélnek, aki most ébredt rá, mekkorát veszített. Mint akinek egyszerre tört szét és forrt össze a szíve.

Caesar próbálja kitölteni valamivel a műsoridőt, biztostítja Peetát az együttérzéséről, de látszik, hogy csak a tapasztalata viszi tovább a beszélgetést. Peeta olyan gépiesen felelget, mintha most már a világon minden mindegy lenne neki: nem, Katniss nem tudja, hogy tetszik neki. Igen, köszöni az együttérzést. Caesar felveti a javaslatot, hogy hívják vissza Katnisst, de hála istennek a szabályok nem engedik, így egy bátorító kézszorítás után útjára ereszti Peetát, aki olyan sápadt, akár a fal. A közönség orkánként tombol, páran már most azt követelik, hogy változtassák meg a szabályokat. Nem kérdés, hogy az este abszolút sztárja Peeta Mellark. A himnusz alatt végig őket mutatják, de én nem rájuk figyelek, hanem arra a két alakra, akik a sor másik felén állnak olyan mereven, akár két kőszobor.

Clove szigorúan maga elé mered, összekulcsolja a kezét, az álla azonban remeg a visszafojtott indulattól. Legszívesebben fognám magam, és gyalog indulnék neki a hazavezető útnak – ők is tudják, elveszítették minden esélyüket, ráadásul most már ,,minden mindegy" alapon sem fedhetik fel magukat, különben rájuk fognák, hogy csak Peetáékat utánozzák, és veszítenének a népszerűségükből. Ezt elcsesztem. És nem is foghatom másra – ez egyedül az én saram.

És ha Clove ezt még nem is zongorázta végig magában, Cato már igen. Egy óvatlan pillanatban ugyanis elkapja a pillantásomat, és dühösen összevonja a szemöldökét. Haragtól tomboló tekintete azt az ígéretet hordozza magában, hogy amint a keze közé kap, úgy fojt meg, mint egy rühes kutyát.