District 2 - Éhezők Viadala

Példakép

– Ennyire unatkoztatok? – Silas hitetlenkedve felnevet és a hajába túr. Nem felelek neki, inkább a láthatárra szegezem a pillantásomat, hogy nyugodtan megemészthesse a hallottakat.

Egy napja vagyunk úton, a táv felét lassan magunk mögött hagytuk, most viszont meg kellett állnunk tankolni, ami kiváló lehetőséget teremtett nekem arra, hogy Silast is beavassam a forradalomról szövögetett tervünkbe. Jó félórát sétáltunk, hogy biztos távolságba kerüljünk a hallgatózó fülektől, de még leülni is maradt időnk, mert az állomáson nem számítottak ránk ilyen hamar, úgyhogy most a város másik felén levő raktárból kell előkeríteniük az üzemanyagot. Silas majdnem rosszul lett, amikor meghallotta, mert így még az a kis előnyünk is elveszett, amit a gyors indulással magunkénak tudhattunk, sőt, még az is veszélybe került, hogy egyáltalán odaérünk-e időben a Tizenkettedik körzetbe.

Nem mintha bánnám. Semmi kedvem odamenni és a saját szememmel látni, mennyire gyűlölnek az ottani emberek.

Silas még mindig nem szólal meg. Becsületére legyen mondva, félbeszakítás nélkül hallgatott végig, most azonban már baljós kicsit a némasága. Annak ellenére, hogy a saját életemet is rábíznám, most rendesen izzad a tenyerem – más a lelki bajaimat megosztani valakivel, és más kijelenteni azt, hogy gyakorlatilag egy két lábon járó hulla vagyok.

– Én is érzem egy ideje – sóhajt végül Silas. – A feszültséget. A Második körzetben és a Kapitóliumban nem, de beszéltem már a mentorokkal a többi körzetből, és hidd el, ott már mindenkinek tele a hócipője. Eddig is idő kérdése volt, de ha igaz az, amit a bátyád állít, akkor a forradalom jobban a sarkunkban van, mint gondolnánk.

– És mit gondolsz, sikerülhet?

– Megverni a Kapitóliumot? Szinte kizárt – húzza el a száját. Valami hasonló válaszra számítottam, mégis elkeserítenek kicsit a szavai. – Túl szervezettek, az itteni emberek pedig túlságosan félnek. Te tudod a legjobban, hogy mindenhol kémjeik vannak, egy lépést nem tehetünk anélkül, hogy ők ne tudnának róla. A körzetek között szinte egyáltalán nincsen átjárás, a győzelemhez pedig Panem összes körzetének össze kellene fognia. Lehetetlen észrevétlenül megszervezni egy ilyen nagy horderejű támadást.

Az egyik mondata megragadja a figyelmemet. A szemem sarkából Silasra sandítok, aki elkapva a pillantásomat halkan felnevet.

– Te jó ég, ez a mosoly a rémálmom – fordul felém. – Mit találtál ki?

– Van egy hely, ahol a körzetek között igenis van átjárás. – Minden szót lassan gördítek le a nyelvemről, mintha magam sem lennék benne biztos, hogy fog végződni a mondat. Silas szeme kistányér-méretűre kerekedik.

– Azt mondod, a Viadalon akarod megszervezni a felkelést? A Kapitóliumban?!

– Miért, tudsz jobbat? Te mondtad, hogy a mentorok is beszélnek a felkelésről, és ez az egyetlen hely, ahol úgy tudjuk összedugni a fejünket, hogy ne keveredjünk gyanúba. Senki nem lenne olyan hülye, hogy Snow orra előtt tervezzen meg egy puccsot, épp ezért ha mégis megtennénk, nem számítanának rá!

Silas egyre jobban elgondolkodik, ahogy bólogat. Felbátorodva előadom neki azt a tervemet, amit valamelyik este az ágyamban főztem ki, hogy egy Tizenegy-Tizenkettedik körzeti bajnokot kell a forradalom élére állítani.

– Ez nagyon kockázatos lenne – vitatkozik Silas. – Szinte egy olyan sincs közöttük, aki akár a Viadalt is túlélhetné, nemhogy a forradalmat elvigye a hátán. Nem véletlenül nem győznek soha.

– Minden körzetben akadnak meglepetések – rázom a fejem.

– Jó, ebben igazad van. De ha találsz is valakit, aki alkalmas lenne erre, szó szerint az összes mentornak össze kéne fognia annak az egy kiválasztottnak az érdekében. Fel kéne áldozniuk a saját kiválasztottjaikat, lehet, hogy a semmiért. Ebbe kizárt, hogy mindenki belemenjen.

A torkomra forr a szó, mert erre nem gondoltam. Képes lennék elfordulni a saját diákjaimtól azért, hogy egy idegen kiválasztottat segítsek, aki lehet, a következő hetet túl sem éli? Egy forradalomért, amit szinte lehetetlen megnyerni? Elképzelem, ahogy a szemükbe nézek és kimondom a szavakat: nem segítek nektek.

Ki vagyok én, hogy ilyenről döntsek? Hogy kinek ér véget az élete és ki mehet haza a családjához? Ha Clove lenne ott, vagy Cato, akkor is képes lennék cserben hagyni őket?

Másfelől, az ,,csak" huszonhárom áldozat lenne. Ha megnyernénk a forradalmat, soha többé nem lenne Viadal, és nem kéne több gyereknek elbúcsúznia a szüleitől. Több nemzedéknyi családot mentenénk meg. Ezért valóban nagy ár lenne huszonhárom kiválasztott feláldozása?

De pont az a forradalom lényege, hogy minden élet számít. Akkor viszont...

– Á, nem tudom! – A kezembe temetem az arcomat. – Silas, én kevés vagyok ehhez.

– Ne izgulj, biztos vagyok benne, hogy remek leszel – simít végig a vállamon biztatóan.