District 2 - Éhezők Viadala

Be nem tartott ígéretek

Estére jár, mire elindulunk a fához. Úgy saccoltuk, körülbelül kilenc óra lehetett, amikor elhagytuk a fövenyt, úgyhogy bőven van időnk lefektetni a csapdánkat még a villámlás előtt, de azért a csapat minden tagja idegesen pillantgat az égre, miközben a lombok takarója alatt caplatunk föl a hegyoldalon.

Johanna megy elöl, mint a legjobb harcosunk, utána én, mögöttem pedig Beetee és Peeta a tekerccsel. A sort a sérült Finnick zárja és Katniss a nyilaival, hogy ha valami veszedelem rajtunk ütne a hátunk mögül, azonnal ki tudja iktatni. Ugyan a csapatból két embert leszámítva mindnyájan tudjuk, hogy ez valójában nem egy hajtóvadászat, nem feledkezhetünk el Chaffről. Ha csak egyikünk is kidől a sorból, az egész terv füstbe megy.

Johanna lelassítja a lépteit, hogy kényelmesen beérhessem, és vet egy pillantást a karkötőmre. Féloldalasan elmosolyodik, és a válla fölött visszanéz Finnickre, aki a kezét nyújtva épp Katniss segíti át egy fa gyökerén.

– Kíváncsi voltam, neked mit adott – jegyzi meg felém mutatva a karját. – Én ezt kaptam.

A bicepszére a ruhája anyagához egy aprócska kitűző van rögzítve, alig nagyobb, mint a körmöm. A sötétben nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, aranyszínű. Egy mosolygós polipot ábrázol.

– Elkezdett szabadkozni, hogy nincs nála semmi, de aztán eszébe jutott, hogy az indulás előtt a stílustanácsadója viccből feltűzte ezt a ruhájára. – Johanna elmosolyodik az emléken, amitől szokatlanul kedvesnek tűnik az arca. – Az egyik rajongójától kapta, vagy valami ilyesmi.

– Aranyos – felelem őszintén. És meglepő, mennyire illik hozzá. Mint ahogy hozzám a karkötő.

Mikor megérkezünk a fához, mindenki munkához lát. Beetee és Finnick odaállnak a két oldalára, és egymásnak dobálják a huzalt, hogy az egész törzsét betekerjék vele, közben pedig mi a mező szélén állva őrködünk, nehogy Chaff rajtunk üssön. Egy idő után meghalljuk a hullám morajlását: tíz óra van. Azután kettőt pislogunk, és fél tizenegy lesz. Sietnünk kell.

Beetee és Finnick negyedóra múlva végeznek a fa körbetekercselésével, – ugyan apait-anyait beleadtak, de Johannáéknak még így is csipkedniük kell magukat, ha nem akarják, hogy a villám agyonüsse őket.

Katniss rövid szóváltás után a kezébe kapja a tekercset, készen arra, hogy elinduljon, de Johanna nem mozdul. Pislogás nélkül, kiolvashatatlan tekintettel fürkészi az arcomat, mintha a legutolsó sérülésemet is az eszébe akarná vésni. Minden vérem az arcomba tolul, pedig nem értem, mit csinál. Mennie kell. Miért áll még mindig itt?

Frusztráltan kifújja a levegőt, és vet egy pillantást az égre.

– Műsort akartok? – sistergi. – Igen? Hát nesze nektek műsor.

Majd néhány lépéssel átszeli a kettőnk közti távolságot, megragadja a tarkómat, és a számra szorítja az ajkát.

A fejem úgy szédül, mintha valaki tarkón vágott volna a huzal fémtekercsével. A csapattársaink füttyögése tompán hatol be a tudatomba: képtelen vagyok bármi másra koncentrálni a tényen kívül, hogy Johanna Mason megcsókolt engem. Engem. Ő. Annyi csókot kaptam már, annyit kezdeményeztem én magam, mégis... Ez az egy semmihez sem fogható. Érdes, ahogy számítottam rá, de közben végtelenül puha. Követelőző, erőszakos, de kétségbeesett is. Soha nem volt még részem ilyen lehengerlő élményben. Azt kívánom, bár soha, de soha ne kéne elhúzódnom tőle.

Johanna mellkasa észrevétlenül zihál, mikor ellép előlem. Én még mindig szédelgek az események ily váratlan fordulatától, azt se tudnám megmondani, fiú vagyok-e vagy lány. Mozdulatlanul figyelem, ahogy magához ragadja a tekercs másik felét, és Katniss döbbent pillantását figyelmen kívül hagyva beveszi magát az erdőbe. Soha életemben nem vert még így a szívem.