District 2 - Éhezők Viadala

Az eljegyzés

Jóval nagyobb lett itthon a forgalom, mióta elmentem: alig egy órája indultam el a külvárosba, de amíg távol voltam, valahogy odatermett a házunk elé Burnhamék autója (az egyik a kevés civil tulajdonban levő kocsi közül), és mikor belépek az előszobába, az első dolog, ami megüti a fülemet, az Demitri Burnham reszelős, nagyhangú monológja.

– Én mondom, szerintem idén csak lányokat vagy csak fiúkat fognak kisorsolni. – A hangok alapján még a karfára is csap, ebből sejtem, hogy apámmal szokás szerint a kanapén ülnek. – Vagy mind a kettőt! Nem lenne jobb, ha rögtön két Viadalt rendeznének?

Ó, de, fantasztikus lenne. Hátralépve még egyszer jó hangosan becsapom az ajtót, mire odabent egyből elhal a társalgás.

– Megjöttem! – kiáltom előre. – Jó estét, Mr. Burnham!

A barátságtalan morranást ,,Jó estét, Rosabelle"-ként értelmezve lerúgom a lábamról a csizmámat, de a kabátomat magamon hagyom, hogy valahogy felcsempészhessem az új szerzeményeimet a szobámba. A hálóm kész vegyi labor lett azóta, hogy Neptunnal megkötöttem a mi kis egyezségünket: mint kiderült, a srácnak mégis voltak még készletei fehérpiából, amiket állhatatosan kirakott nekem mindig a verandára, mikor átvittem neki a teát és - humanitárius jóindulatból - egy nagy tál ételt, amit anya vagy Athena főzött. Ez azonban azt eredményezte, hogy mostanra három üveg szesz sorakozott a szobámban, amit valahol tárolnom kellett, mielőtt Ares rátalálna. Jobb ötlet híján ma délután elzarándokoltam a feketepiacra a város szélén, és vettem néhány olcsó, de kétes minőségű (és főleg eredetű) laposüveget, legalább nyolcat - azokba fogom most áttöltögetni a piát, hiszen egy aprócska tárolót még mindig könnyebb elrejteni, mint egy literes üveget.

– Szia, Rosabelle! – lendül ki a konyhából Athena kezében egy öblös tállal, amiből még a fakanál is kilóg. Fekete haja még úgy is rendezettnek tűnik, hogy csak egy csat tartja a helyén, a köténye pedig szokás szerint makulátlan. Egyre nagyobb rejtély, mivel tudott a bátyám egy ilyen nőt levenni a lábáról.

– Szia, Athena – mosolygok rá vissza, mert inteni nem merek.

– Te szereted az avokádókrémet? – pillant le a zöld trutymóval teli edényre. – Mintha Ares azt mondta volna, nem szereted az avokádót.

– Egyszer meg tudom enni – vonok vállat könnyedén, holott már azon töprengek, hogyan tudnám a legtöbbet eltüntetni anélkül, hogy egyáltalán belekóstolnék. Nincs olyan kaja, amit jobban gyűlölnék az avokádónál, de nem akarom megbántani Athenát, aki megint hatunkra főzött, úgyhogy inkább tartom a számat.

– Nem kell, akkor inkább csinálok valami mást is – ajánlja fel szemrebbenés nélkül. – A sajtszószt szereted?

– Miattam ne fáradj! Nem szeretném, ha csak nekem főznél külön.

– Ez nem fáradtság. – El sem tudom képzelni, hogy mosolyoghat több óra főzőcskézés után ilyen vidáman. Lefogadom, hogy a chipset is ő maga sütötte anyával, aminek az illata már lassan belengte az egész házat. – Különben is jobb, ha kétféle mártás van. Akkor jó a sajtszósz?

– Igen, az jó lesz – adom meg magam végre. Érzem, hogy a laposüvegek kezdenek szétcsúszni a zsebemben. – Köszönöm.

Athena bólint, és avokádókrémestől-fakanalastól visszavonul a konyhába. Még pont hallom anyám izgatott hangját, amivel elkezdi sorolni, milyen sajtokat rakhatnának az új szószba – végre kiélheti magát, van mellette valaki, akit ugyanannyira leköt a főzés és a családja, mint őt. Eleinte meglepett, hogy milyen gyorsan elfogadta az új menyét, de mostanra rájöttem, hogy neki legalább ugyanakkora öröm Athenát a családban tudni, mint Aresnek (sőt). És ha kicsit magamba nézek, be kell látnom, nekem sincs vele semmi bajom. Eddig szinte rosszul éreztem magam, amiért semmilyen ellenérzést nem tápláltam ellene, ahogy az egy jó sógornőhöz illett volna, de mit utáljak rajta, ha egyszer egy földre szállt angyal? Francba a társadalmi klisékkel! Akkor is bírni fogom ezt a nőt.