District 2 - Éhezők Viadala

Talentum

Éjfélre biztos leszek benne, hogy Dr. Ashbreath sokkterápiája tökéletesen haszontalan.

Dermedten, teljesen érdektelenül ültem végig az aratást, a kapitóliumi felvonulást és az első interjúmat; egyedül az váltott ki belőlem valamennyi érzelmet, mikor Silas feltűnt a képernyőn. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a barátaim nem figyelnek, diszkréten belesírtam a kukoricámba – az egész nyereményemet képes volnék odaadani érte, hogy ne kelljen hat hónapot várnom a viszontlátásig. Biztos vagyok benne, hogy ő tudná a megoldást minden bajomra: a szerelmi bánatra, a rémálmokra, az önmarcangolásra...

Vajon mi lehet most vele? Biztos fürdőzik a kollégái tiszteletében, hiszen egymás után kétszer is győzelemre segített egy kiválasztottat. Remélem, jól megy a dolga, és nem jutok sokszor eszébe. Nem lehetek valami szívderítő gondolat.

Az, ami most megy a képernyőn, az maga a rémálom. Az első éjszakát még átvészeltem hányinger nélkül, bár amikor a Bőségszarunál történt vérfürdőt mutatták, felfrodult kissé a gyomrom. Már akkor elpárolgott minden méltóságom, amit a Viadal kezdete előtt magamra aggattam: kegyetlennek tűntem és állatiasnak. Úgy meredtem a dárdámra, mintha magát a Kapitóliumot akartam volna nyársra tűzni vele.

Nem is lenne rossz ötlet. Legalább véget érne ez a borzalom.

A képernyőn most kivételesen nem engem mutatnak, hanem Zainabot és Alorát. Az Ötödik körzeti lány most kevésbé tűnik ellenségesnek – de lehet, csak azért, mert tudom, hogy halott.

– Szerinted ezekben még van benzin? – rúg bele az egyik lerohadt kocsi kerekébe Alora. Aha, ezek szerint ő volt az értelmi szerző.

Zainab nem szól semmit, csak szó nélkül előkap egy csorba kést az övéből, és lefeszegeti egy terepjáró tanksapkáját. A résből sűrű, bűzösnek tűnő benzin csöpög a porba.

– Talán megpróbálhatnánk beindítani őket – vélekedik a vörös lány.

– Az lenne csak a szenzáció! – kotyog közbe Caesar. – Imádnám, ha megpróbálnák.

– Én másra gondoltam – pillant végig az utcán Zainab. Alora kíváncsi pillantást vet rá, látszik, hogy nem tudja követni a barátnőjét.
Zainab rugyanosan felpattan, és sorra végigrohan a kocsikon. Az arcán egyre betegebbé szélesedik a vigyor, ahogy felfedezi, az összes tank tele van. El kell ismernem, jól csinálja: ha nem tudnám, mi fog történni, tűkön ülnék az izgalomtól. Caesar is folyamatosan karattyol, egyre gyártja az elvadultabbnál elvadultabb elméleteit arról, vajon mit akar a lány a kocsikkal.

– Én tuti megpróbáltam volna beindítani – jegyzi meg Cato. – Odamentem volna a Bőségszaruhoz, és elgázoltam volna mindenkit, aki az utamba kerül.

– Öngyilkosság – szólalunk meg kórusban Clove-val. Futólag összenézünk, és elmosolyodunk; még mindig egyre jár az agyunk, ha gyilkolásról van szó.

– Egy motor rohadt hangos – folytatja a barátnőm. – Az összes kiválasztott azonnal tudná, hogy hol vagy.

– És ha sikerülne is beindítani, semmi sem garantálja, hogy nem robbansz le félúton – kapcsolódok be. – Gondolj bele; behajtasz a Hivatásosok közé, aztán egyszer csak nem tudsz továbbmenni. Körbevesznek, kirángatnak – game over.

Cato nem vitatkozik, de ettől még nem hiszem, hogy meggyőztük.

Zainab leguggol, és vigyorogva Alora fülébe súgja a tervét, mire Caesar csaknem kibújik a bőréből izgalmában. Most, hogy már nem kell tőle tartanom, elismeréssel adózom a lány taktikai érzékének: még azt is meg merem kockáztatni, ha nem lépett volna rá arra az aknára, jó esélye lett volna a győzelemre.