District 2 - Éhezők Viadala

A csók

Minél közelebb érünk a Negyedik körzethez, az idő annál melegebbe fordul. Egész éjszaka nyitva tartom az ablakomat, de a hőn áhított menetszél helyett csak pára ömlik be a nyíláson. Egy ideig még küzdök az ébrenléttel, megpróbálom meggyőzni magam, hogy engem aztán nem zavar a hőség, de hamar be kell látnom, hogy ezt a harcot elvesztettem. Lerúgom magamról a takarót, kisöprök pár mézszínű tincset a szememből, és az ablaküvegnek támasztott homlokkal kémlelni kezdem a látóhatárt.

Lenyűgöz a látvány. Itt nincs szükség kerítésre, mert közel és távol amerre ellátok a végtelen tenger kíséri az utamat – egy fodrozódás, egy örvény nem csúfítja el a tökéletes összképet. Minden néma, mozdulatlan, egyedül mi suhanunk az éjszakában úgy, mint egy kísértet.

Annak ellenére, hogy már órák óta áthaladtunk a körzethatárt jelző kapu alatt, tudom, hogy délelőttig nem érkezünk meg a központba. A Negyedik körzet Panem egyik legnagyobb körzete, elfoglalja csaknem a kontinens egész nyugati partját – ehhez képest viszont nem sok kis faluban szétszórva élnek az itteniek, hanem egy nagy város épült, amely a szóbeszédek alapján nagyobb területű, mint a Kapitólium. Mintha már látnám is a házak körvonalait – egy széles, sötét paca terül el a horizonton, ami mintha fényévekre lenne tőlem.

Finnick valahol ott van, abban a nagy pacában. Valószínűleg most fordul a másik oldalára – még nem is sejti, az élete fenekestül felfordul az előtte álló órák valamelyikében.

Azon kapom magam, hogy izgatottan várom a találkozást. Akármilyen vonzónak találom is Johannát, akármilyen szerelmes vagyok Clove-ba... Finnick Odair az Finnick Odair. Fél Panem a helyemben akar lenni, én pedig azon kevés percek egyikét élem át, amikor áldom a szerencsémet, hogy megnyertem a Viadalt.

Kezdem szűknek érezni a szobámat, úgyhogy felveszek egy rózsaszín selyemköntöst – mégse mászkálhatok egy szál pizsamában! – és kisunnyogok a folyosóra. A csapatom tagjai közül még senki nem tért magához, engem pedig elfog a bűntudat mindazért a veszélyért és keserűségért, amit a nyakukra hoztam. Tudom, hogy Silas hova rejtette el a tegnap vásárolt alapanyagokat – előkerítem őket a rejtekhelyükről és nekiállok reggelit készíteni. Az Avoxok kis híján szívinfarktust kapnak, amikor meglátják, hogy a Viadal bajnoka veri a tojást egy csillogó fémedényben, csak akkor nyugszanak meg valamelyest, mikor váltig állítom, hogy nekem a főzőcskézés az újkeletű hobbim, ami nélkül meg se bírnék lenni. Mire Silas és a többiek felébrednek, kisütök egy rántottát, pirítok pár szelet kenyeret, sőt, még egy limonádéval is megpróbálkozom, ami cukor híján elég savanyúra sikeredik. Egészen eddig fel se fogtam, mennyire függtem a Kapitóliumtól: így, rózsavíz és gőzölgő mártások nélkül tragikusan elveszettnek, tragikusan... átlagosnak érzem magam. Ha elvesszük a luxust és a csillogást, csak egy második körzeti lány marad, aki reggelit készít a családjának.

Vajon így érzi magát az összes körzeti lány?

– Isteni az illata. – Kis híján felsikoltok, mikor Venezis megjelenik az ajtóban. A stylistom jót mulat a halálra vált arcomon, és kihasználva a döbbenetemet elsétál mellettem, hogy bekapjon egy pirítóst. Még ő sem készült fel teljesen a mai napra: ugyanolyan köntöst visel, mint én, csak kissé rövidebbet, skarlátvörös haja a mellére omlik, ahogy előrehajol a rántottáért. Amikor észreveszem, hogy se harisnyát, se nadrágot nem visel a köntös alatt, kis híján félrenyelem a nyálamat.

Rosszabb vagy, mint egy nyúl – korholom magamat. – Ez már a negyedik ember, akit megkívántál a mai nap, és még nincs reggel nyolc!

– Lehet, inkább ezt kellett volna a talentumodnak választanod – nyalja meg az ajkát Venezis. – A többiek fent vannak már?

– Nem tudok róla – nyelek egyet. Venezis mosolyogva bólint, majd elemelve még egy szelet pirítóst kilibeg a helyiségből.