District 2 - Éhezők Viadala

Két hét

Egy hónap múlva heti öt órát viszek az akadémián. A diákok valósággal rajonganak az előadásaimért; ahogy azt Dawntree-től megtudtam, üdítő színfoltnak érzik a sok unalmas, magolós óra között. Igaz, a felkészülés miatt minden más hobbimat – és egyéb kötelezettségeimet is, például a Dr. Ashbreath-el töltött óráimat – hanyagolnom kell, de egyetlen percig sem bánom, hiszen végre úgy érzem, visszaadok valamennyit a világnak abból a rengetegből, amit elvettem. A diákok már most nagyon sokat fejlődtek a kezem alatt – újra izgatottan nézek az aratás elé, hiszen lehet, hogy a jövő évi Viadal bajnokát neveltem ki ezalatt a pár hét alatt.

Ahogy a következő órám helyszíne felé sétálok, madarat lehetne fogatni velem. Hetek óta terveztem ezt a projektet, egyeztettem a többi bajnokkal a Győztesek falujában, a lábamat is lejártam az engedélyekért, de végre minden készen áll, és ezen a reggelen a diákoknak is megmutathatom, amin ennyit dolgoztam.

Nem én vagyok az első, aki odaért a sportcsarnokhoz. Enobaria és Lyme már az egykori gyakorlóteremben állnak, szórakozásképp dárdákkal és késekkel dobnak célba. Annyira belemerülnek az edzésbe, hogy nem is figyelnek rám: csak akkor figyelnek fel, amikor kettejük háta mögül egy dárdát állítok az egyik céltábla közepébe.

– Kikre várunk még? – vonja fel a szemödlökét Enobaria. Az elmúlt hetekben elég sokszor volt szerencsém beszélni vele, és annak ellenére, hogy a fogai még mindig halálra rémítenek, most már egész jól kijövünk.

– Brutusra és Crayre.

A lányok bólintanak, és nekiállnak kirakosgatni az állomásokat a terem különböző sarkaiba. Az igazat megvallva, rajtunk kívül nem maradt sok hadra fogható győztese a Második körzetnek: Neptunt soha a büdös életben nem engedném a diákjaim közelébe, a másik lehetséges jelölt, Romolus pedig már rég elitta az agyát – úgyhogy maradtunk mi öten.

Hamarosan az utolsó kettős is befut. Brutus félrevon egy pár pillanatra, hogy megkérdezze, hogy vagyok, én pedig végre, ismeretségünk óta először mondhatom neki, hogy jól. Váltunk pár semleges szót a munkáról és az előmenetelemről, de amikor Brutus a családomról kezd érdeklődni, hamar megszakítom a társalgást. Félek, hogy kiolvasná a tekintetemből a bátyámmal szövögetett összes tervemet, annak ellenére, hogy az elmúlt hónapban vajmi keveset mozdultunk bármerre is. A Nyolcadik körzet azóta sem hallatott magáról, többen pedig nem jelentkeztek ilyen gyanús mennyiségű fegyverért.

– Hé, díva! – kiált oda nekem Cray, izmos karjaiban egy hologramos céltáblát tartva. – Ezt hova?

– A dárdák meg a kések mellé! – mutatok a terem sarkába.

Cray tiszteleg felém az egyik kezével, majd ügyet sem vetve rám tovább csinálja a dolgát. Nagyon bírom ezt a pasit, mert minden tüskéssége ellenére még mindig érző szív dobog a bőre alatt, és ő volt az első, aki megígérte, hogy segít nekem, amikor meséltem neki a tervemről. Kopaszra borotvált feje  és erőszakosan előreugró álla első pillantásra kissé elriasztottak, de hamar kiderült, hogy Cray egy afféle barátságos óriás, aki – azon felül, hogy a harminc-negyven évvel ezelőtt kinyírt huszonhárom gyereket – a légynek se tudna ártani.

Alighogy elrendezzük a termet, befutnak a diákok is. Szemmel láthatóan egyikük sem tudja hova tenni, hogy nem az akadémián lesz az óra, hanem a sportcsarnokban, ennek ellenére mindnyájan úgy jelentek meg, ahogy kértem: sportos szerelésben, és semmit nem hoztak magukkal. Tökéletes.

Amikor megpillantják a hátam mögött a korábbi bajnokokat, többen is riadt pillantásokat váltanak; azt hiszik, velük kell majd megmérkőzniük. Egyedül az elvetemült barátaim, Clove és Cato ropogtatják tettre készen az ujjaikat, ők valószínűleg épp azt latolgatják, kinek menjenek először neki, Cray-nek vagy Enobariának. Elkapva a pillantásukat megrázom a fejem. Ne éljétek bele magatokat, üzeni a pillantásom, mert nagyon nem arra készülök, amit gondoltok.