District 2 - Éhezők Viadala

Az ajtó előtt

Amikor kijelentem, hogy el akarom vinni Silast a Tizenharmadikba, Gale úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Hogy őszinte legyek, meg is tudom érteni. Még magam előtt is úgy tűnik, mintha elveszítettem volna a józan eszem.

– Nem vihetjük el oda – sziszegi. Silast leültettünk magunktól jó messzire, amíg megbeszéljük, hogy mi legyen vele, de a biztonság kedvéért Gale a kezét is megbilincselte. Nem úgy tűnik, mintha hallgatózna, de most még ez is frusztrál. Bár tenne valamit, amivel elárulná magát! Addig, amíg a leghalványabb esély is van rá, hogy tényleg az, akinek mondja magát, nem tudok rá ellenségként tekinteni.

– Nem hagyhatjuk itt – ismétlem azt, amit az elmúlt negyedórában is hajtogattam. – Ha ő tényleg Silas, nem hagyhatjuk a sorsára, ha meg a Kapitólium kémje, akkor nem mindegy, hol végezzük ki?

– Nem, egyáltalán nem mindegy! – pillant rá Gale. – Silas meghalt, ezt te magad mondtad. Lehetetlen, hogy ő legyen az. Talán nem is ember! Ha robot, vagy mutáns, a Kapitólium simán láthat mindent az ő szemén keresztül.

– Szerinted képesek lennének ilyen élethű robotot gyártani? – kérdezem. Gale bizonytalanul elhallgat.

Néhány hosszú pillanatig mindketten csípőre tett kézzel állunk, és nézzük azt az alakot, aki Silasnak állítja magát. Annyi érzelem kavarog bennem, hogy sírni lenne kedvem. Ki akarom vonni magam ebből a döntéshelyzetből, mert úgy érzem, nem vagyok elég megbízható a felelősségvállaláshoz. Silas mindig is érzékeny pont volt az életemben, és ebbe a látványba most szinte borítékolhatóan beleőrültem. Rémisztő érzés nem hinni a saját szememnek.

– Mondj valamit, amit csak te és Rosabelle tudhat! – parancsol rá hirtelen Gale. Ő sem hiszi el, hogy a körzeti megbízottunk egyszer csak feltámadott a halálból, de ez az élethű másolat ugyanúgy elbizonytalanította, mint engem. Benne is munkál az az elemi ösztön, aminek köszönhetően a nép egy része túlélte a bombázást. Ártatlan életeket még háborúban sem hagyunk veszni.

Silas végre, a tanácskozás kezdete óta felnéz. Az arca kevéssé emlékeztet a sajátjára, de ez a pillantás még így is egy rakás emléket idéz fel bennem, olyanokat is, amik eddig egyszer sem jutottak az eszembe. Egy darabig elkeseredetten jártatja a tekintetét köztem és Gale között, majd elhúzza a száját, és némán megrázza a fejét.

– Nem.

– Tessék? – szalad fel Gale szemöldöke.

– Nem mondok – néz a szemembe Silas. – Egyetlen olyan dolog van, amit Rosabelle csak nekem mondott el, és megesküdtem, hogy soha senkinek nem árulom el.

A szívem akkorát rúg, hogy az egész mellkasom belesajdul. Karba fonom a kezem, de nem érzem úgy, hogy ez bármit is segítene.

– Az életeddel játszol – figyelmezteti Gale a helyzethez képest higgadtan. – Ha nem beszélsz, itt hagyunk.

– Tudom. De amit megígértem, megígértem.

– Nem érdekel, mit ígértél – szakad egyszer csak fel belőlem. Tudni akarom, mire gondol. Véget akarok vetni ennek a jelenetnek. – Mondd el! Már úgysem számít.

A csönd szinte fülsértő. Örülök, hogy Gale és én kikapcsoltuk a rádiónkat, mert nagyon nem akarom, hogy ezt a két légpárnás legénysége is hallja. A nagy nehezen felépített renomém úgy omlana össze, mint a kártyavár. Bár erre így is elég nagy az esély, ha Gale elhíreszteli, hogy viselkedtem az elmúlt órában.

– Szólalj már meg! – kiáltok rá idegesen, amikor még mindig nem hajlandó kinyitni a száját. – Mit akarsz mondani?

– Azt, hogy Aquarius Fairlake megerőszakolt téged.