District 2 - Éhezők Viadala

Tőr a szívben

– Hogy aludtál, Rosabelle? – tolja feljebb a szemüvegét Dr. Ashbreath.

– Nem volt rossz – vonom meg a vállam. – Ma nem estem le a szekrényről.

– Legközelebb azt is kipróbálhatnád, milyen a saját ágyadban aludni.

– Kipróbáltam, ijesztő.

Két napja járok a körzeti pszichológushoz – aki amúgy igen, Meg Ashbreath nagybátyja. Szinte biztos vagyok benne, hogy az alvási szokásaim immár közszájon forognak a körzetben, de nincs mit tennem, hiszen Dr. Ashbreath az egyetlen agyturkász itt.

– Voltaképpen miért is töltöd az éjszakáidat a szekrényen? – Már vagy ezerszer átrágtuk magunkat ezen a kérdésen, de azért készségesen válaszolok:

– Mert úgy érzem, ott vagyok egyedül biztonságban. Az ágyamban nem tudok elaludni, mert állandóan attól félek, hogy megtámadnak.

– De ki támadna meg itt? Hiszen a többi kiválasztott halott.

– Én tudom, csak a testem nem.

Dr. Ashbreath ciccegve csóválja a fejét, és fontoskodva keresztbe fekteti egymáson a lábait. A harmincas évei végén jár, és szemmel láthatóan annyira unja a munkáját, hogy még barna, kórószerű haja is hullni kezdett tőle, ezt pedig töménytelen mennyiségű pancsolt kölnivel és egy félrecsúszott nyakkendővel próbálja ellensúlyozni, egyébként viszont egész korrekt pasi. Remekül hallgat és olyan kérdéseket tesz fel, amiktől legszívesebben vakarózni kezdenék; gondolom, ez egy pszichológus dolga.

– Megnéztem a Viadal utáni interjúdat – közli. Megfeszülök ültömben. – Úgy tűnt, eléggé meg voltál rémülve. Elmondod, mi történt?

– Csak zavarban voltam – vetítek.

– Miért? A Viadal előtt nagyon fesztelenül viselkedtél. Mi változott meg közben?

A francba ezzel a pasival! Nem tudom hogy csinálja, de nagyon rátapint a lényegre.

Fészkelődök a székemen, és önkéntelenül is kapirgálni kezdem az ujjamat, de leállok, amikor észreveszem magam. Meg jár az eszemben, és az, hogy hamarosan az összes titkom köztéma lesz az egész városban, és akkor már nem én leszek a Második körzet dédelgetett kedvence.

– Nyugodtan elmondhatod – feleli Ashbreath kedvesen. Kezd az a határozott érzésem lenni, hogy a vesémbe lát. – Úgyse adhatom tovább senkinek. Köt a titoktartás.

Nem nagyon hiszek ebben a titoktartás dologban – mégis mikor maradt Panemben bármi is titokban? –, de valójában égek a vágytól, hogy megosszam valakivel azt az estét. Nameg, ha esetleg mégis kitudódna az itt elhangzottakból bármi is, apám tuti bezáratná ezt a helyet, szóval nincs mitől tartanom.

– Amikor a közönség éljenezni kezdett, azt hittem, gyűlöletszövegeket kántálnak. – Akaratlanul is megremeg a hangom, mikor felidézem a letaglózó rémületet, amely akkor elöntött. Most is ugyanazt érzem: el akarok rohanni, de tudom, hogy nincs hová. Dr. Ashbreath láthatja, hogy újra kezdek rosszul lenni, mert előzékenyen átnyújt egy pohár vizet, és a tollával játszik, amíg megiszom.

– Miért hitted ezt? – kérdezi kíváncsian, mikor végzek.

– Mert kezdek megőrülni – felelem, csak félig-meddig viccelve.

– Nem hiszem, hogy ez lenne a baj – mosolyodik el futólag. Vidám mosolya van, olyan, mintha pontosan megértené minden gyenge poénomat. – Szóval? Miért hitted ezt?

Élesen beszívom a levegőt. Valóban, miért is? Visszaemlékszem az interjút megelőző percekre: a gondolatra, hogy mindenáron vidáman kell viselkednem, és a félelemre, hogy talán nem sikerül elrejtenem a valódi szégyenérzetem.