District 2 - Éhezők Viadala

Elvarrott szálak

– Egy órát kap – közli a Békeőr, miközben darabosan kitárja a szoba ajtaját. Csak egy pillantást tudok vetni a folyosóra, ahol valóságos kis tömeg gyűlt össze, mert a szüleim szinte azonnal berobognak és magukhoz szorítanak – valamelyikük keze (nem tudom, melyiküké, talán anyáé) remeg a hátamon, így én is lábujjhegyre állok, és szorosan magamhoz ölelem őket.

– Annyira büszkék vagyunk rád – tol el végül magától apa. – Nézzenek rád, az én kislányom kiválasztott lett!

– Ares nem jött? – kérdezem csak a rend kedvéért. Anya szégyenkezve megrázza a fejét, mire megvetően felhorkantok; tőle nem is vártam mást.

– Nagyon vigyázz majd magadra az arénában. – Míg beszél, anya folyamatosan a vállamat simogatja, és bár nagyon igyekszik, a hangja el-elcsuklik néha. – Egyél sokat a vonaton... És gyakorolj... És próbálj meg találni pár szövetségest, és...

– És győzni fogok – szakítom félbe kiszáradó torokkal. Anya nem bírja tovább, elsírja magát, és hogy elrejtse az arcát, még egyszer hevesen magához ölel. A válla fölött felpillantok apára; ő épp az ablakpárkányról pöcköl le egy képzeletbeli porszemet, de észreveszem, hogy titokban letöröl egy könnycseppet a szeme alól.

A szüleim távozása után egy értékes percig csak némán ülök a helyemen, és az ablak előtt elterülő sínpárra meredek. Az öröm és a megkönnyebbülés függönyén át most tudatosult csak bennem, mibe vágtam a fejszémet.

Az Éhezők Viadala. Huszonnégy kiválasztottat dobnak be az arénába, rajtam kívül huszonhármat – és közölünk csak egyvalaki győzhet. Hivatásosként jók az esélyeim, de ott vannak még az Első körzetiek, a Negyedik körzetiek, és az sincs garantálva, hogy idén nem fogok ki egy különösen szívós gyereket az alsóbb területekről. Azt se tudom, milyen lesz az aréna, vagy hányféle fegyver áll majd rendelkezésemre, vagy az árfolyamok hogy befolyásolják majd a szponzoraimat... Millió esélyem van meghalni, és csak egy túlélni.

– Rosabelle!

Felkapom a fejem, ám mikor megpillantom Clove alakját a küszöbön, újra arcul csap a halálfélelem. El kell varrnom magam után a szálakat, ha esetleg úgy alakulna, hogy nem térek vissza.

Felállok, és határozottan a mögötte érkező Cato szemébe nézek.

– Külön-külön szeretnék beszélni veletek.

Látom rajta, hogy azonnal megérti. Eltátja a száját, ám egy pillanat múlva mégis visszalép a folyosóra, és diszkréten behúzza maga után az ajtót, magamra hagyva a tökéletesen összezavarodott Clove-val.

– Minden rendben? – vonja fel a szemöldökét. – Sápadt vagy.

– Igen, persze – mosolyodok el. – Csak kicsit bepánikoltam.

Clove beharapja az ajkát, mintha értené, miről beszélek. Most nyoma sincs az arcán a szokott pimasz mosolyának, nélküle viszont dacosnak tűnik és ijedtnek – így látni olyan érzés, mintha valaki szíven döfne. Megpróbálom megölelni, de elhúzódik előlem, és makacsul összeszorított szájjal a szemembe néz.

– Én nem aggódom érted – közli. – Te vagy a legrátermettebb ember, akit ismerek. Simán túl fogod élni. Érted? Simán. Úgyhogy fejezd be a nyafogást, és kezdj el örülni a szerencsédnek!

Halkan felnevetek, de ez is inkább sírásnak hangzik. Érzem, hogy Clove komolyan gondolja, amit mond, de azt is, hogy halálra van rémülve. Ő is pontosan tudja, amit én: hogy jó esélyeim vannak, de nem szabad elbíznom magam. Tavaly ugyan szintén a körzetünkből nyert egy srác, tavalyelőtt viszont egy hetedik körzeti lány lett a bajnok, előtte pedig egy negyedik körzeti. Nincs kőbe vésve, hogy én nyerek.