District 2 - Éhezők Viadala

Egy háború sosem egyszerű

Még soha nem jártam Cinna lakásán – egyedül onnan tudom a lakcímét, hogy Venezis az ideköltözésemkor elárulta, mint lehetséges tartózkodási helyét. Mielőtt belépnék az épületbe, még egyszer végignézek az öltözékemen (mégiscsak egy stílustanácsadóhoz készülök). A fehér bő szárú nadrág és fekete selyemblúz ideális egy késő esti látogatásra, és mivel hála az égnek nem ittam annyit, hogy le is részegedjek, kivételesen egyik anyagot sem díszíti semmiféle pecsét. Kilököm a hajamat az arcomból, és jóval nagyobb önbizalommal belépek az épület fotocellás ajtaján.

A lifttel majdnem a legfelső emeletig kell mennem. A fülke üvegfala panorámás kilátást biztosít a Kapitóliumra, ahogy a talaj kiröppen a lábam alól, úgy érzem, mintha szárnyaim nőttek volna. Egy idő után elfog a tériszony, de nem bírom elfordítani a pillantásomat a fénylő ablakokról. Az egész Kapitólium a lábam előtt hever, ha akarnék, ráléphetnék a háztetőkre. Hozzá tudnék szokni a gondolathoz.

Végigmegyek a folyosón. Egy Avox épp akkor lép ki az egyik lakás ajtaján. Köszönök neki, de nem is néz rám, mintha neki lenne kellemetlen, hogy valaki észrevette. Kelletlenül elhúzom a számat, és én se fordulok felé, mikor elmegyünk egymás mellett.

Nincsen csengő, úgyhogy kopognom kell. A szívem a torkomban dobog a találkozás izgalma miatt, de egyből meg is nyugszom: a küszöbön Venezis tűnik fel egy rövid selyemköntösben. Mikor felismer, egyik ívesen szedett szemöldöke meglepetten megugrik.

– Rosabelle! – üdvözöl. – Honnan tudtad, hogy itt leszek?

– Igazság szerint Cinnához jöttem – vallom be. Lopva körbepillanatok a folyosón inkább megszokásból, mint óvatosságból: ha az épület be is lenne poloskázva, ravaszabb helyen rejtenék el őket a plafonnál. – Meg kell beszélnem vele valamit a Győzelmi körúttal kapcsolatban. De jobb így, hogy te is itt vagy, nem baj, ha hallod.

Venezis vörös szeme értőn villan, és leveszi a kezét az ajtófélfáról, hogy követhessem őt a lakás belsejébe. Ahogy előttem vonul, formás lábai néha elő-elővillannak a köntös alól, de a korábbiakkal ellentétben ez egyáltalán nem tud lázba hozni. Szeretném azt hinni, hogy csak a tudat tart vissza, miszerint Venezis foglalt, valójában azonban csak nem bírok Clove után másik nőre nézni. Hiába tudom, hogy meghalt, hiába látom a holttestét minden álmomban, a szívem még mindig várja, hogy visszatérjen. Az elmúlt hetekben akárhányszor egy csinos nőt láttam az utcán, elfogott a bűntudat, mintha megcsalnám velük Clove-ot. Fogalmam sincs, képes leszek-e még egyszer beleszeretni egy lányba.

– Drágám – libben be Venezis egy tágas helyiségbe, ami a lakás felépítéséből ítélve a nappali lehet. – Vendégünk jött.

– Ha ilyen baljósan fogalmazol, még azt fogom hinni, hogy Snow elnök az.

– Nem kisebb és nem is sokkal jobb személy – vigyorodom el, ahogy követve a stílustanácsadómat én is kifordulok az előszobából. Cinna szélesen elmosolyodik, mikor meglát, és feláll a kanapéról, hogy elém siessen. Ő is otthoni ruhákat visel, mint Venezis: egyszerű szabású fekete nadrágot és pólót, és bár a kedves arany szemfestékét is elhagyta, semmivel sem tűnik slamposabbnak, mint mikor öltönyben és nyakkendőben parádézott. Kezdem azt hinni, ha meztelenül kerülne elém, akkor is én érezném magam a kiszolgáltatottabbnak.

– Foglalj helyet! – int kecsesen az egyik alacsony fotel felé, ami egy üveg dohányzóasztal előtt áll. Körbenézve észreveszem, hogy a lakás berendezését is ugyanaz a kifinomult elegancia jellemzi, mint a férfi öltözködését: a nappaliban a világos, földes árnyalatok kölcsönöznek otthonos hangulatot a szobának, a bőrhuzatok, velúr drapériák és szőnyegek viszont belecsempészik azt a visszafogott, de tökéletesen nyilvánvaló luxust, ami egy kapitóliumi stílustanácsadót megillet.