District 2 - Éhezők Viadala

Egy név

A Hetedik körzet nem felejtett el. Látszik a szemükön, ahogy követik a mozdulataimat – páruk szemében könnyek csillognak, de a legtöbben csak apátiába süllyedve várják, hogy megkezdjem a beszédemet, mint akik nem is hitték, hogy idén bármi más lehet. Összefacsarodik a szívem. El se tudom képzelni, milyen lehet egy olyan körzetben élni, ahol az megy csodaszámba, ha egy kiválasztott túléli.

– Köszöntöm a Hetedik körzet lakóit – bucskáznak elő belőlem a szavak. A hideg szél tetőtől-talpig átfagyaszt, mintha a nyelvem is a szájpadlásomhoz fagyott volna. – Köszönöm, hogy fogadtak ma engem ezen a jeles eseményen. Bevallom, kissé féltem ettől a találkozástól.

Páran gúnyosan felhorkantanak. Még soha nem kívántam ennyire, hogy beleláthassak a közönségem fejébe: kíváncsi vagyok, vajon látják-e azt a lányt, akinek összedobtak egy limonádéra, vajon megbánták-e azóta, hogy bizalmat szavaztak nekem.

Felpillantok a két molinóra. A tér jobb oldalára Nica arcképét vetítették ki, azét a lányét, akivel a Hivatásosok végeztek a lakoma alatt. Ugyanúgy néz ki, mint az összes hetedik körzeti lány, akit eddig megismertem: erős, előre ugró áll, kemény tekintet, barna, durva szálú haj. A képe alatt a családja ül, egy szintén barna hajú férfi és nő, mindkettejük hátát meggörbítette a gyász. Nica anyja elkapja a tekintetemet, és bánatosan lesüti a szemét.

Nagyot nyelve a tér baloldalára vezetem a pillantásomat. Dexter mosolya olyan erővel üt mellkason, hogy szinte összegörnyedek: mintha egyetlen nap se telt volna el a halála óta, olyan élénken és élettel telve néz a kamerába, mintha bármelyik pillanatban beállíthatna ide a térre.

Megrohannak az emlékek. Hallom a gúnyos szusszantásait, hallom a lombkorona zörgését, amelyben a gyakorlóteremben meghúzta magát, hallom, ahogy azt mondja nekem az interjú előtt: te vagy a valaha élt legszebb kiválasztott.

Nagy levegőt véve lepillantok a tribünre. Már felkészülök a kiégett, gyűlölködő, könnyes pillantásokra... De amit ott látok, egyszerűen elveszi a szavamat.

Dexter arcképe alatt nem ül senki.

Valahonnan, a távolból érzékelem, hogy a műsor már jó egy perce áll és nekem mondanom kéne valamit, de egyetlen hangot sem bírok kierőszakolni magamból. Dexternek nem volt családja. Nem volt senki, aki megsirassa őt, nem volt senki, aki eltemesse... Vajon ez mit jelent? Szinte magam előtt látom az aratást, ahogy a körzeti megbízottjuk bemondja Dexter nevét, a többi körzeti fiú elhúzódik előle, mintha leprás volna, de nem kiált utána senki, ahogy a színpad felé indul. Talán páran emlékeznek rá, mintha látták volna valahol, de senki nincs a tömegben, akinek összefacsarodna érte a szíve.

Ez borzasztó. Rosszabb, mintha a családja megvetne és gyűlölne, mert így tudom, hogy ha én meghalok, Dexter is kitörlődik az emberek emlékezetéből, mintha soha nem lett volna.

Ezt nem hagyhatom. Lehet, hogy a beszédemmel nem tudom már őt föltámasztani, de az emlékét igenis életben tarthatom nem csak az itteni emberekben, hanem Panem egész népében.

– Féltem ettől a találkozástól – fogok újra bele – mert úgy éreztem, nem tudnék mit mondani. Minden, amit elmondhatnék a Dexterrel kötött szövetségemről csak üres frázis, ami igaz ugyan, de ennél az a kötelék, ami kialakult köztünk, sokkal, de sokkal többet érdemel.

Nagy levegőt veszek. Úgy érzem, folyamatosan hülyeségeket beszélek, de képtelen vagyok gátat vetni a nyelvemnek, a szavak úgy törnek elő belőlem, mint egy megáradt folyó.

– Soha nem hittem benne, hogy a Viadalon kötött barátságok igazak lehetnek. Képtelenségnek tartottam, hogy két ember, akik közül az egyiknek meg kell halnia, megkedvelhetik egymást, és én magam is, amikor tavaly nyáron kisorsoltak, azzal az ígérettel indultam el a Kapitóliumba, hogy bárkit megölök, aki a győzelmem útjába mer állni. Aztán megismertem Dextert, és hirtelen ez az egész felborult.