District 2 - Éhezők Viadala

Bombatámadás

Másnap az egész csapat a Parancsnokságon kezdi a napját. Hiába óriási a tanácsterem, Haymitch annyi embert hívott meg, hogy a vége alig fér be. Coin elnöktől kezdve Fulvia Cardew-n át egészen pár tizenkettedik körzeti menekültig mindenki megjelent, aki csak él és mozog – egyedül én nem tudom, mi a fenét keresek itt. Ez szemmel láthatóan egy Katniss központú megbeszélés, én pedig elviekben még mindig képes lennék megfojtani őt egy kanál vízben. Nem is ülök mellé, sőt, még csak rá se nézek. Coin pillantása úgy nehezedik a vállamra, mint egy telepakolt hátizsák.

Mikor mindenki megtalálja a helyét, Haymitch leoltatja a lámpákat, és ezúttal együtt is megtekinthetjük a katasztrofális alakítást, amit Katniss nyújtott tegnap a kamerák előtt. Lopva körbenézek a körülöttem ülőkön: mindegyikük arcán a hitetlenkedés tükröződik, egyedül Coin ül úgy, mint egy márványszobor. Nem értem, miért nem dühösebb. Hiszen most látszik romba dőlni minden, amiért az elmúlt évben dolgoztak.

– Rendben – csapja össze a kezét Haymitch, amint véget ér a vetítés. – Van a jelenlévők között bárki, aki amellett szeretne érvelni, hogy az imént látott jelenet segíthet a Kapitólium elleni harcban?

Finnick észrevétlenül odahajol hozzám.

– Ha ezt lejátszanánk a kapitóliumi hadseregnek, annyira röhögnének, hogy képtelenek lennének védekezni.

– Tessék?

– Semmi – vágja rá Finnick, és azonnal visszalendül a helyére, mint egy rossz diák.

Haymitch körbejártatja a pillantását a társaságon, majd megállapodik Katnissen, aki makacsul nem hajlandó ránézni. Haymitch szemein átsuhan egy pillanatnyi sötétség, ami annyira észrevehetetlen, hogy még én is csak nehezen ismertem fel, hiába viseltem korábban: a mentorét, aki cserben hagyta a kiválasztottját. Osztozom a szomorúságában, mert pontosan emlékszem, milyen volt, amikor Cato és Clove haragudtak rám. Az volt a dolgunk, hogy megvédjük a kiválasztottjainkat mindentől, ami a Kapitóliumban leselkedett rájuk. Nehéz beismerni, hogy néha mi voltunk azok, akiktől meg kellett volna védeni őket.

– Azt szeretném, ha egy percig csöndben gondolkodnátok. Próbáljatok felidézni olyan pillanatokat, amikor Katniss valóban hatott az érzelmeitekre. Nem arra gondolok, amikor a lángoló ruháján irigykedtetek, és nem is arra, amikor Peeta addig ügyeskedett, amíg sikerült őt megkedveltetnie veletek. Olyan pillanatokat soroljatok fel nekem, amikor ő maga keltett bennetek valódi érzéseket.

Nekem azonnal eszembe jut egy. Katnissre nézek, aki olyan idegesnek tűnik, mintha a hadbíróság előtt ülne. A csönd pedig egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlik, lassan komikus lesz, ahogy mindenki vagy maga elé bámul, vagy a másikat szuggerálja, hogy mondjon valamit. Meg tudom érteni, Katniss nem egy bűbáj, de ennyire azért nem is szörnyű. Csodálkozom, hogy még Gale, a Katniss Everdeen Rajongói Klub elnöke is csöndben ül a helyén. Már azon vagyok, hogy elmondjam én az enyémet, lesz, ami lesz, amikor az egyik Tizenkettes bátortalanul fölteszi a kezét.

– Amikor önként jelentkezett a húga helyett, annak ellenére, hogy tudta, a biztos halál vár rá.

Haymitch bólint, és felírja a jegyzettömbjébe, ahogy utána azt is, amit Boggs idézett fel: hogy énekelt Rutának, amíg a kislány haldoklott.

Az, hogy egy tizenharmadik körzeti is beszállt, valahogy meghozta az emberek kedvét: úgy kezdenek ömleni belőlük a megindító pillanatok, mintha megnyitottunk volna egy csapot. Begyógyszerezte Peetát. Szövetségre lépett Rutával. Szembeszállt a Kapitóliummal. Haymitch úgy jegyzetel, mint egy tárgyalótermi gyorsíró, én azonban lassan kezdem látni, mire megy ki a játék. Katniss minden alkalommal gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedett, mert a helyzet megkívánta tőle. A környezete hozta ki belőle az embert, az impulzusok és az, hogy nem volt ideje gondolkodni.