District 2 - Éhezők Viadala

Liezon

Ruta halála az egész estére rányomja a bélyegét. Haymitch hamarosan áthelyezi székhelyét Chaff mellé, és halk szavakkal, egy idő után pedig piával próbálja meg vigasztalni, úgyhogy én egyedül kényszerülök iszogatni a kislány emlékére. A gondolataimba merülve iszogatom a konyakomat, hagyom, hogy az alkohol kellemesen eltompítson: dermedten ülöm végig, ahogy Katniss feldíszíti a holttestet, még akkor se térek magamhoz, mikor este az égen megjelenik Marvel és Ruta arcképe. Cashmere jár a fejemben, és az, hogy vajon hazaért-e már. Biztosan, az Első körzet nincs messze. Azután Finnick jut az eszembe, mert tudom, hogy őt mindig is érzékenyen érintette, ha egy fiatal halt meg a Viadalon – valószínűleg ő sincs jobb állapotban, mint Haymitch vagy én. Alig volt idősebb, mint Ruta, amikor megnyerte a Viadalt: már a gondolatra is rosszullét kerülget, mik történhettek volna vele, ha nem hagyja, hogy a többi kiválasztott alábecsülje. Vagy Johannával. Vagy velem. Akármelyikünk végezhette volna úgy, mint Ruta.

Miért pont mi? Mi oka volt, hogy pont mi éltük túl?

A tudatom egy távoli, homályos zugából érzékelem, hogy be vagyok csípve, úgyhogy egy torokköszörüléssel leteszem a poharat. Ruta meghalt, Clove és Cato viszont nagyon is élnek. Ott kell lennem nekik, főleg most, hogy a hivatásos csapatból már csak ketten maradtak. A Viadal esélyesének járó címért jelenleg hárman versengtek, és biztos vagyok benne, hogy Katnisst feltüzelte ma a kis szövetségese halála – minden mentori tapasztalatomat össze kell gyűjtenem, ha ki akarom játszani őt és Haymitch-et.

– Szerinted Katniss ölte meg? – A barátaim szokott helyükön, a Bőségszaru tetején ücsörögnek, Clove a barátja mellkasának támaszkodva. Cato termokabátja mindkettejüket beburkolja, de még kamerán át is látszik, hogy mindketten dideregnek kicsit. Mondandója végeztével Clove a szájához emeli kesztyűs kezét, és megdörzsöli az ujjait.

– Marvelt? Biztos – horkantja Cato. – De a kislányt nem hiszem. Szerintem őt Marvel ölte meg, Katniss pedig bosszút állt.

– Hatékony bosszú. – Clove kedvetlenül piszkálja a nadrágja szárát. – Hogy csinálhatta? Marvel olyan erős volt.

– Gyengébb volt, mint te vagy én – Cato előrehajol, és gyengéden megpuszilja a barátnője haját.

– Ne aggódj, a lakomás terv tuti be fog jönni. Katnissnek muszáj lesz kijönnie ide, nem fog tudni nyilakkal lelőni egy hátizsákot. És akkor...

Clove halkan, gonoszul felnevet, a barátomnak nem is kell befejeznie a mondatot. Talán az egyébként is megtépázott lelkiállapotom miatt, de most nem érzem őket olyan fenyegetőnek, mint amikor ezt a tervet kidolgozták: látszik rajtuk, de főleg Clove-on, hogy megtorpantotta őket Marvel halála. Nem számítottak Katniss vérszomjára, és most egymásban próbálják tartani a lelket. Azon kapom magam, hogy valamilyen érthetetlen okból kicsit... irigylem őket. Ők legalább egymást meg tudják vigasztalni. De engem, engem ki nyugtat majd meg?

Fásultan az órámra pillantok, és rövid keresgélés után beküldök nekik két termosz forró teát. A barátaim vigyorogva fogadják, és megemelik a kulacsokat az ég felé, mintha az én egészségemre is innának. Én is megemelem a kiürült borospoharat. Most először érzem úgy, hogy valóban kommunikáltunk egymással, mint mentor és kiválasztottak.

Egy idő után annyira unni kezdem magam, hogy felállok a helyemről, és körbe-körbe kezdek járkálni a teremben. Minden tálcáról ellopok egy szendvicset vagy egy szelet sütit, próbálom kitalálni, vajon melyik körzet süthette őket. Annak ellenére, hogy ez az eddigi legnyugodtabb estém, megmagyarázhatatlan szorongás ül rajtam – legutóbb abban a pillanatban éreztem így magam, mikor az aratáson Silas kihúzta a cetlit a nevemmel, és mielőtt felolvasta volna, összeakadt a tekintetünk. Tudtam, hogy valami készül, de nem voltam benne biztos.