District 2 - Éhezők Viadala

A Viadal győztese

  Másnap alig bírom kivárni, hogy Titusék elinduljanak vízért. Éjszaka alig tudtam elaludni, egészen napkeltéig a megoldáson töprengtem. Mit tegyek most Atticusszal?

  Illetve azt pontosan tudom, mit fogok tenni vele. Ma délután együtt megyünk a városba; mi sem lesz egyszerűbb, mint megvárni, hogy lankadjon a figyelme, és elvágni a torkát.

  Viszont ezzel ki fogom hívni magam ellen a többi Hivatásost. Ha rájönnek, hogy én öltem meg Atticust, vadászni fognak rám, úgyhogy annyi időt kell nyernem magamnak, amennyit csak tudok. Már előre berzenkedek attól, amire készülök, de tudom, hogy nincs más esélyem; olyan sebet kell ejtenem Atticuson, ami még órákig vérzik, mielőtt kilehelné a lelkét.

  Nyelek egyet, és a csöndesen ténykedő fiúra nézek. Szerencsétlen még nem is tudja, hogy ma véget ér az élete.

  – Délutánra visszajövünk – ígéri Titus, majd megfogva Delta kezét kényelmesen elindulnak a város felé. Elmélázva nézek utánuk; pár nappal ezelőtt még a Danee-vel alkotott párosunk jutott volna eszembe róluk, most azonban inkább Dexterre és magamra emlékeztetnek. Erősnek tűnnek és egységesnek; ha csak két ember marad a végén a csapatunkból, azok biztosan ők lesznek.

  Magamon érzem Danee pillantását, úgyhogy erőnek erejével kipréselek magamból egy mosolyt, és felkelve bemegyek a Bőségszaruba. Gyorsan dolgozok; kiürítem a táskáimat, és az egyikbe belepréselek mindent, amit érek; kaját, elsősegély-felszerelést, és a maradék vizemet. Már épp befejezettnek nyilvánítanám a munkát, mikor a tekintetem a sarokban álló pótzsákokra téved, és merész ötlet kezd körvonalazódni a fejemben.

  Ha már az egész csapat rám fog vadászni, nem könnyítem meg a dolgukat. Viszont ehhez több időre lesz szükségem. El kell küldenem innen Danee-t minél messzebbre.

  Zsebre vágott kézzel, közönyösen kibattyogok a szaruból, hátamon az egyszem táskámmal. Könnyedén ledobom magam Danee mellé a tűzrakóhoz, és féloldalas mosolyt villantok rá.

  – Lassan le kéne lépnünk – jegyzem meg. – Delta és Titus nagyon összemelegedtek.

  Mikor sokáig nem felel, a torkomban kezd dobogni a szívem. Rájött, biztosan rájött, hogy kamuzok, mindjárt előránt egy kést, vagy felnyom Tituséknak...

  – Ja, szerintem is idő van – bólint. Annyira meglepődök, hogy még megkönnyebbülni is elfelejtek. – De még pár napot várhatnánk.

  Szóval magával akar vinni. Egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy beszállok a játékba, aztán megölöm álmában, de ezt hamar el is hessegetem magamtól. Valószínűleg ő is hasonlókat forgat a fejében, és nincs rá garancia, hogy én lennék a gyorsabb.

  – Én már most elkezdtem felkészülni. – Észrevétlenül beszívom a levegőt; most mindent egy lapra teszek fel. – Tegnap leszakadtam Axóról, és elmentem arra – intek a fejemmel a hátunk mögötti városrész felé. Neki nem kell arról tudnia, hogy Deltáék nem találtak ott semmit. – És találtam egy ledőlt víztornyot, de víz még mindig van benne. Teljesen iható, és alig fél órára van innen. Szerintem arra induljunk majd. Tituséknak nem akartam elmondani, ennyire nem könnyítem meg a dolgukat.

  Danee érdeklődve hallgat. Tudom, hogy tegnap este elfogyott a vize, úgyhogy rendesen elhúztam előtte a mézesmadzagot. Ráadásul ezzel, hogy egy ilyen horderejű ,,titokba" avattam bele, megvásároltam a bizalmát. Alig bírom visszafojtani a gúnyos mosolyomat, amikor izgatottan feltápászkodik mellőlem; az a mérhetetlen egód, az a te bajod, Danee Freesta. El se tudod képzelni, hogy valaki ne akarjon veled összeállni.