District 2 - Éhezők Viadala

Állások

Este tovább nézzük a Viadalt. Azt a részt, amikor rájövök, hogy Dexter félmeztelenül látott, még mindig halál kínosnak érzem, Cato ellenben betegre röhögi magát rajta.

Furcsa érzés viszontlátni Dextert. Ugyanaz a szúró fájdalom nyilall a mellkasomba, amely Silas láttán is elfogott, csak most még jó adag szomorúság is rakódik rá, hiszen tudom, hogy ővele már soha nem is fogok találkozni. Igyekszem minden vonását mélyen az eszembe vésni, hogy a családján kívül legyen még valaki, akiben nem halványodik el az emléke pár héttel a Viadal után: kérges tenyerét, hosszú, sötét szempilláit, egyenes orrát, széles vállait... Szinte még érzem, ahogy az a kérges tenyér az enyémbe simul, ahogy vizet keresünk az arénában, sőt, még az a röpke csók is az arcomon bizsereg, amit a felfedezés hirtelen örömében kiosztottunk egymásnak.

Elkalandozom, lemaradok arról, ahogy megölöm a szomjhalállal küzdő fiút. Vajon hogy temették el Dextert? Hányan mentek el rá? Nem mesélt sokat az életéről a Hetedik körzetben, de biztos vagyok benne, hogy népszerű volt. Egy ilyen srácot nem lehet nem szeretni.

Igazából még hálás is lehetek a Viadalnak, amiért Dextert az utamba sodorta. Ha nem ugyanarra a játékra sorsoltak volna ki minket, sose ismertem volna meg: a tévé töredékét sem mutatja be annak, aki valójában volt – annak a játékos, tisztaszívű srácnak...

– Rosabelle, te sírsz? – bök oldalba Cato döbbenten. Automatikusan megrázom a fejem, ám mikor az arcomhoz érve valami nedveset érzek a szemeim alatt, rá kell jönnöm, hogy tévedtem.

Már olyan sokszor sirattam el Dextert magamban, hogy fel se tűnik, mikor újra rákezdem.

– Kedveltem őt – szipogom magyarázatképpen. – És azt hiszem, ő is engem.

– De azért megölted volna, ha arra kerül a sor, nem? – dől kissé előrébb Clove, hogy a szemembe tudjon nézni.

Elnémulok. Rá akarom vágni, hogy nem, de valami visszatart – hiszen érzem, hogy nem mondanék igazat. Ha Dexter és a győzelem között kellett volna választanom, az azt is jelentette volna, hogy Dexter és Clove között kell választanom. És ez a választás már mindjárt sokkal egyértelműbb.

– Igen. – Kimondani is alig merem. Mintha a szavaimmal megtaposnám Dexter sírját.

Megfeszülök ültömben, mikor ahhoz a részhez érünk, hogy visszajutok a Hivatásosok táborába. Úgy fest, az aréna többi pontján sem történt semmi izgalmas, mert állhatatosan végigkövethetjük Delta hússütési kísérletét és azt, ahogyan Titus Danee-re pöcköli a sercegő zsírt. Ha valaki csak ezt a röhögcsélős, dalolászós estét látná a Viadalból, azt hihetné, hogy a lokális cserkészcsapat vetélkedőjét nézi.

Elképesztően ijesztő érzés látni a többiek mosolyát, és tudni, hogy mindannyian halottak.

– Kapcsoljátok ki – kérem hirtelen. Clove és Cato értetlenül néznek rám.

– De hát te kérted, hogy nézzük meg – akadékoskodik Cato.

– Igen, mert a hülye pszichológusom azt mondta! – füstölgök. – Én viszont nem akarom látni! Kapcsold ki! Vagy tudod mit? Mindegy, felőlem nézzétek, én kimegyek a levegőre.

A fenyegetőzésemet azonnal tettre váltom, és úgy, ahogy vagyok, egy szál trikóban és melegítőben kicsattogok a fagyos éjszakába. Azonnal megborzongok, ahogy a hűvös levegő végigsimít a meztelen vállaimon, de túl büszke vagyok hozzá, hogy visszamenjen kabátért... Na meg egy kicsit szégyellem is magam. Nem kellett volna így rájuk förmednem, hiszen ezidáig nem is sejtették, hogy bármi nagyobb gáz van velem.