District 2 - Éhezők Viadala

A két levél

Beteg vagyok. Az ágyamon fekszem egy nagy rakás meleg takaró alatt, a torkomon meleg vizes borogatás. Lassan kezd kihűlni, de nem szólok anyának, hogy cserélje le, mert így legalább nem éget. Csak fekszem, kezemben a kedvenc könyvemmel, és hallgatom az ablakom alatt elhaladó járókelők felszűrődő beszélgetését.

Hirtelen zörgés üti meg a fülemet. Túl közelről jön ahhoz, hogy utcai zaj legyen, úgyhogy felülök, és élénken hallgatózni kezdek. Mikor meghallom a jellegzetes, légiesen könnyű lépteket közeledni a lépcsőn, a számra önkéntelenül ragyogó mosoly kúszik.

– Még mindig nem tudsz beszélni? – ront be a szobámba köszönés nélkül Clove. Megrázom a fejem, és magyarázatképpen a kötésre mutatok a torkomon.

– Mázlista – sóhajtja, és csöppet sem kecsesen ledobja magát az íróasztalnál álló székemre. Még mindig nem szokott hozzá, hogy forog és kerekeken gurul, így a mozdulat nyomán kis híján le is bucskázik róla, én pedig alig bírom elnyomni a feltörő nevetésemet.

– Röhög a vakbelem. – Clove a szemét forgatva lovaglóülésbe ül a széken, és a két lábával egészen addig hajtja magát, míg elég közel nem ér az ágyamhoz. Int, hogy feküdjek vissza, én azonban nem akarok, mert így a bútor háttámlája kitakarná előlem majd' az egész lényét. Egyedül akkor nyugszom meg, mikor szembefordulva a támlával rátámasztja mindkét könyökét, és mosolyogva lenéz rám a magasból.

– Végre én vagyok a magasabb – ölt nyelvet. Elvigyorodok, és intek neki, hogy adja oda a táblámat, amit kényszerű helyzetemben újra használatba vettem.

Milyen volt a suli? – skribálom fel. Clove felhorkant, miután elolvassa, és a szemét forgatva – ez mostanában lett csak szokása – megrázza a fejét.

– Borzalmas. Esküszöm, remélem, hogy elkapom ezt a te nyavalyádat, mert még egy ilyen kémia, és felrobbantom magam. Az a szipirtyó elzárásra küldött csak azért, mert röhögtem valamin, amit Cato mondott! Jaj, de ezt muszáj elmesélnem, baromi jó, figyelj! Szóval: két bányász megy a sivatagban... Tudod mit? Inkább majd Cato elmondja, amikor tudsz beszélni meg nevetni.

Mosolyogva, fejemet a párnára ejtve hallgatom. A gyengeség, a fáradtság, mind tovatűntek, mikor Clove beállított. A történeteivel mindig úgy fel tudja dobni az egyébként pocsék kedvemet, hogy most már szokásos délutáni látogatásai az egyetlenek, amik tartják bennem a lelket. A beszámolójából is csak egy dolog marad meg:

Akkor holnap nem tudsz jönni?

– De, csak később – feleli, miután elolvasta. – Szerintem majd Catóval együtt jövök. Neki most el kellett ugrania a csarnokba, de jön ő is. Megvárom itt, oké?

Csak bólintok egyetértésem jeléül. Clove lecsusszan a székről, és mivel a betegségem miatt szigorúan tilos beülnie mellém az ágyba – még akkor is, ha nem fertőző – letelepszik mellém a földre, hátát féloldalasan a keretnek vetve. Így most én lettem a magasabb, csak a feje búbját látom, ahogy magához ragadva a távirányítót bekapcsolja a tévémet.

– Nézzünk tovább a Viadalt! – javasolja. Sajnos nem tudok tiltakozni, így semmi nem akadályozza meg benne, hogy kikeresse a felvételt, amit legutóbb néztünk, és meglássa, hogy jóval előrébb járok benne, mint tegnap. Olyan felháborodottan fordul felém, mintha megütöttem volna, én pedig érzem, hogy erre nem lehet elég bűntudatos arcot vágni.

– Te továbbmentél vele! – mutat rám. Nem írok semmit, inkább csak széttárom a karomat, és egy bocsit tátogok a számmal.

A viták elkerülése végett benyom egy másikat, de már abban is jó pár napot végignézünk, mire végre Cato is betorpan. Szakad róla a víz, a pólója nedvesen tapad a mellkasához, úgyhogy gyanítom, egyenesen edzésről jött ide – ezt tanúsítja a szapora lihegése és a kezében tartott méretes táska is.