District 2 - Éhezők Viadala

Aratásnap

Előre lépve még egyet vágok a dárdámmal, mire Brutus kezéből pendülve kiesik a machete. Clove közeledtére a férfi megfordul, úgyhogy kihasználom az alkalmat, és a térde mögé csúsztatva a fegyveremet kirántom alóla a lábát. Clove nem habozik; azonnal ráül a mellkasára, és a kését a torkának szegezi.

Brutus megütögeti a lábszárát, jelezve, hogy feladja. Clove vigyorogva leszáll róla, és miközben ő elteszi a kését a fegyverövébe, én felsegítsem a mentorunkat a földről. Leporoljuk magunkat, és kezet fogunk, ahogy minden edzés után, de most egy kicsit tovább szorongatjuk egymás kezét – elvégre ma dől el, hogy a kőkemény edzéseknek lesz-e valami eredménye.

– Sok sikert, lányok – húzza merev mosolyra a száját Brutus. – Most menjetek, öltözzetek át. Kameraképesek legyetek!

Clove bólint, és sebes léptekkel előre indul, én azonban ráérősen sétálok a kijárat felé. Brutus érezheti rajtam, hogy valami nincs rendben, mert pár méter után sóhajtva megáll, és szembefordít magával.

– Mi bajod van? – kérdezi a szokásos nyers modorában. Halványan elmosolyodok, és már majdnem rávágom, hogy semmi, de aztán meggondolom magam. Végülis rajta kívül kinek tudnám ezt elmondani? Anyámék be vannak zsongva az aratás miatt, Clove és Cato nem értenék meg úgy, ahogy én szeretném, a bátyám pedig azóta utál, hogy kinőtt a Viadalból.

Elhúzom a számat, és zsebre vágom a kezem, hogy valamit kezdjek magammal.

– Félek.

Brutus sokáig csöndben van, ám végül megadóan felsóhajt, és a vállamra teszi az egyik lapátkezét. Összerezzenek, amikor eszembe jut, anno a többi kiválasztott a halála előtt érezte ugyanezt az érintést.

– Nézd, én nem vagyok hozzászokva a lelkizéshez, eddig csak fiúkat tanítottam. De... Nem kell félned. Ki fognak sorsolni.

– És ha nem? És ha Clove-ot sorsolják ki?

– Neked akkor is van még egy éved, Clove pedig remekül megállná a helyét. Mindketten meg tudnátok nyerni a Viadalt.

Elmosolyodok, mintha meggyőzött volna, és inkább nem forszírozom tovább a témát. Van még egy éved... A bátyámat is ezzel álltatták egészen addig, míg az utolsó évben sem az ő nevét mondták be az aratáson. Akkor kezdődött a sajnálkozás és a dühöngés, hogy ,,nem is értik, hogy nem őt húzták ki", pedig ,,annyira megérdemelte volna"...

A Második körzetben minden a dicsőségről szól – és mi lehetne dicsőbb, mint küzdeni és meghalni a Kapitóliumért? A kiválasztottak a kisorsolásuk pillanatától fürdőznek az elismerésben, ha pedig esetleg nem élik túl, a családjuk akkor is egy évnyi bőséges juttatást kap kárpótlásul.

Ha pedig megnyerik a Viadalt... Arról az életről még a legfelsőbb osztály is csak álmodni mer.

Megrázom magam, és gyorsan Clove után indulok. Idén én megyek a Kapitóliumba, ha törik, ha szakad.

Futva teszem meg a rövid utat a házunkig. Látszik, hogy ma van az aratás; mindenki, aki az utcán lézeng, a legjobb ruháját vette fel, az üzletek egytől-egyig zárva tartanak, és dupla annyi Békeőr strázsál minden egyes sarkon. Összecsukom a dárdámat (külön erre a célra lett tervezve, egyenesen a Kapitóliumból rendelték a szüleim), és háztól házig osonva végül sikeresen elérem a kertünket. Lebukok, kettőt kopogok az ablakon, és mikor kinyílik, először a fegyveremet hajítom be, utána pedig magam is bemászok. Amint a cipőm is feljut a párkányra, anyám gyorsan becsukja az ablakot és behúzza a függönyt.

– Nem láttak meg? – kérdezi aggódva.

– Nem. Valami kiskölyökkel foglalkoztak a sarkon.