Rosabelle Carpenter neve egy pillanat alatt Panem-szerte ismertté válik, mikor megnyeri a 73. Éhezők Viadalát. A kegyetlen lányt az egész körzete ünnepli, de neki csak két ember elismerése számít: Clove Ebonyé és Cato Ripleyé.
Mikor győztesként vis...
Az utolsó estémet a szobámban töltöm. Brutus még ellát minket pár jó tanáccsal, és szertartásosan mi is sok sikert kívánunk egymásnak Danee-vel, de szemmel láthatóan mindannyian alig várjuk, hogy egyedül lehessünk a gondolatainkkal. Úgy döntök, most, hogy az órám talán már ketyeg, mindent kiélvezek, amit megszerettem a Kapitóliumban: letusolok egyszer, kétszer, háromszor, minden alkalommal különböző szappanokat és olajokat használva, játszom a fénnyel az ágyam fölött, kancsószámra rendelem a karamellás tejet, miközben a köntösömben és az interjún viselt cipőmben parádézok ide-oda. Ez a magáncirkusz kis ideig eltereli a figyelmemet a kínzó magányról, ami azóta rágja a mellkasom, hogy Caesar rákérdezett a szerelmi életemre.
Mikor már az olvasástól is elmegy a kedvem, bekapcsolom az ablakomul szolgáló képernyőt. Sietősen váltogatom a csatornákat, és annak ellenére, hogy tudom, mit keresek, akaratlanul is leragadok a többi körzetnél. Elcsodálkozom a Negyedik körzet homokos, vibráló tengerpartjain, a Hetedik körzet susogó erdőin és a Kilencedik körzet hajladozó búzatábláin – hirtelen megértem, miről beszélt Delta, mikor azt mondta, világot akart látni.
Amikor egy ismerős, poros kősivatag tűnik fel előttem, a szívem kihagy egy dobbanást. Igen, a többi terület sokkal szebb volt ennél, de ez az otthonom, és ez a tény minden más kritériumot félreállít. Közelebb kúszok az ablakhoz, némán figyelem a csöndesen tovagörgő ördögszekereket, és azon kapom magam, hogy csöndesen, könnyek nélkül sírok.
Clove-ot és Catót láttam a képernyő túlfelén. A szüleimet, a bátyámat, a városomat és a sportcsarnokot, ahol Brutus felkészített engem az elkövetkező napokra. Biztos vagyok benne, hogy valamelyikük most ugyanúgy felnéz az égre, mint én, és arra gondol, mennyire várja, hogy viszontláthasson.
Szorosabbra fonom magam körül a köntösömet, és kilépek az erkélyemre. A szél belekap vizes fürtjeimbe, ahogy a lábam alatt elterülő, mulatozó Kapitóliumot figyelem. Mindenhol várakozás telepszik a levegőre; szinte hallom, ahogy a fogadásokat jelző táblán egyre pörögnek a számok, érzem a jövendő szponzoraim pacsuliszagát. Ma este mindenhol kicsit halványabban ragyognak a fények, mert egész Panem visszafojtott lélegzettel várja a holnap reggelt, ahogy én is.
Felnézek az égre, és önkéntelenül elmosolyodok. A csillagok tojnak a Viadalra, ugyanolyan fényesen villognak, mint annakelőtte. A sötét égen világló apró pontok Clove szeplőit juttatják az eszembe, és már most tudom, hogy ebbe fogok kapaszkodni az arénában. Nem számít, hol leszek, a csillagok úgyis mindig ugyanúgy fognak lenézni rám; olyan lesz, mintha Clove is ott lenne velem. Vele pedig Cato és a családom.
Mindenki, akihez haza akarok menni.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Reggel kivételesen nyugodtan – és ami fő – kipihenten ébredek. Gyorsan magamra kapok egy egyszerű, bő nadrágot és egy piros pólót, lófarokba fogom a sörényemet, és már csattogok is ki az ebédlőbe, ahol Brutus, Silas és a stílustanácsadók várnak rám. Mikor meglátom őket, a tegnap esti nagy nehezen lenyelt gyomorideg visszatér, de nem hagyom, hogy átvegye felettem az irányítást – szinte dacosan lépek oda a svédasztalhoz és lapátolok a tányéromra egy jó adag rántottát. Olyan érzés, mintha hamut rágnék, de erőnek erejével leküzdök még némi felvágottat, tejet, és mindent, ami jól fog jönni az arénában.
