District 2 - Éhezők Viadala

Vesztes

Az ünneplés még másnap sem ér véget – elvileg. Én ugyanis egész nap ki se mozdulok a szobámból.

– Mindenki azt kérdezgeti, hol vagy – meséli anya lelkesen, miközben az ebédet tálalja. – A pékségben, a zöldségesnél... Mindenki gratulálni szeretne!

– Pakoltam – füllentem halovány mosollyal. Technikailag nem hazudtam: miután újra a szekrény tetején töltöttem az éjszakát, nekiálltam két kupacba szortírozni a cuccaimat: ,,megtartom" és ,,elégetem". Értelemszerűen az első csoportba került minden olyan holmim, amit a győztesek falujába is magammal terveztem vinni, a másodikba viszont azok a dolgok mentek, amik valamilyen úton-módon a Viadalt juttatták eszembe, és így a láttukra elfogott a rosszullét. Ilyen volt többek között a virágos ruhám, amit az Aratáson viseltem, egy kiskori álomrajzom a Kapitóliumról és egy régi nyilam, amit eltettem, hátha jó lesz valamire.

Tényleg jó lesz. Tüzelőnek.

– Igazán megengedhetnél magadnak egy kis lazítást – csóválja a fejét apa a levese fölött.  Jaj, csak azt ne.

– Majd lazítok a bulin – vonok vállat könnyedén. Igazság szerint a hátam közepére sem kívánom azt a hülye partit, ahova Clove-ék kis túlzással az egész várost meghívták, de hozzá kell szoknom a közszerepléshez akkor is, ha nincs hozzá kedvem. Innentől kezdve úgyis az egész életemet rivaldafényben fogom élni. Elég Finnick Odairre vagy Brutusra gondolnom: évek teltek el a Viadaluk óta, de még mindig előveszik őket minden egyes aratásnapon.

– Várod már, igaz? – villant rám meleg mosolyt anya. – Végre megünnepeltetheted magad a barátaiddal.

– Aha – mosolygok minden meggyőződés nélkül. – Szuper lesz.

Ares furcsa pillantást vet rám, de nem szól egy szót sem. Ő is megváltozott a visszatérésem óta, már egyáltalán nem úgy viselkedik velem, ahogy régebben. Tartózkodóbb lett. Visszahúzódóbb. Az elmúlt két napban hatmillió alkalma lett volna beszólni nekem, de egyszer sem tette, inkább még a fejét is elfordította, ha ránéztem.

Az a riasztó érzésem támad, hogy ő sejti, min megyek keresztül.

– Nagyon finom volt, köszönöm – tolom hátra a székemet. A szüleim elhűlve pillantanak rám.

– Ennyi? – kérdezi csalódottan anya. – Direkt a kedvencedet csináltam.

Idegesen nyelek egyet. A fazékban jó gazdag raguleves illatozik, ami tényleg az egyik kedvenc kajám – de ez nekem csak most tűnt fel. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy felőlem akár sima vizet is ehettem volna.

– Vigyáznom kell az alakomra – ütöm el a feszültséget. – Nem fognak rám ismerni a körmeneten, ha most elhízok.

Meg se várva a szüleim válaszát szinte futva rongyolok fel az emeletre.

Az ideges görcs még órák múlva sem enged a gyomromban. A Nap egyre közelebb kúszik a horizonthoz, az árnyékok megnyúlnak a szobámban: készülnöm kéne, Clove mindjárt itt lesz, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy megmozduljak. Ahhoz is túl fáradtnak érzem magam, hogy a karomat felemeljem.

És ha így mennék? Én vagyok a Viadal dívája, akár még divatot is teremthetek. Le merem fogadni, ha így jelennék meg a körmeneten, egy hét múlva mindenki pizsamanadrágban rohangászna a Kapitóliumban.

Rászánom magam, és sóhajtva fölkelek. Talán ha újra vonzónak érezném magam, az életkedvem is visszatérne.

A kezdeti kedvetlenség nagyon rövid idő múlva elkeseredésbe csap át, amikor rájövök, hogy egyetlen ruhám sem megy a bulihoz. Ez túl hétköznapi, ez túl díszes, ez túl kihívó... De most, hogy elkezdtem készülődni, már a pizsamához sincs kedvem, úgyhogy kezdem komolyan rászánni magam, hogy meztelenül menjek.

Na az tényleg nagy szám lenne.

– Rosabelle! – üti meg anya hangja a fülemet. – Itt van Clove!

A rohadt életbe!

– Küldd fel! – kiabálom vissza, de kétlem, hogy anyám bármit is hallott belőle, ugyanis időközben derékig elmerültem a szekrényemben. Kétségbeesetten tologatom a vállfákat ide-oda: észre se vettem, hogy már ennyi az idő! Valamit ki kell találnom, különben Clove azonnal leveszi, hogy valami nincs rendben, és oda az estéjének!

A nyitódó ajtó hangjára rémülten kihajolok a szekrényből, útközben alaposan lefejelve a felső polcot. Clove felvont szemöldökkel, teljes harci díszben áll a küszöbömön: ugyanazt a vörös blúzt viseli, mint az aratáson, de most fekete nadrágot és bakancsot vett hozzá. Szinte érzem, ahogy az arca láttán beindul a nyáltermelésem, úgyhogy gyorsan lepillantok a saját szakadt pizsamámra, hogy minden romantikus gondolattól elmenjen a kedvem.

– Te így jössz? – mér végig alaposan Clove. Beharapott ajkakkal megrázom a fejem.

– Nem – krákogom. – Csak még nem találtam ki, mit vegyek fel.

Clove szemöldöke megugrik. Diszkréten becsukja maga mögött az ajtómat, majd immáron leplezetlen aggodalommal közelebb lép.

– Minden oké?

– Persze – felelem rutinosan. – Csak pakoltam, és kicsit elszaladt az idő...

– Pizsamában? Rosabelle, te még a fürdőszobába se mész ki pizsamában. Na, ki vele – ül le az ágyamra. Földbe gyökerezett lábbal meredek rá.

– El fogunk késni!

– Kit érdekel? – rántja meg a vállát Clove fanyar mosollyal. – Ez a te bulid. Nem mondom, hogy nem kezdik el nélküled, de mindenképpen várni fognak kicsit.

Újra megpaskolja maga mellett a takarót. Halkan felszusszanva megadom magam a végzetemnek: Clove-nál makacsabb lányt még soha nem hordott a hátán a Föld. Ha beszélgetni akar, akkor beszélgetni fogunk.

Lassan leereszkedem mellé, de még mindig a szőnyegemet bámulom. Az orromat megcsapja a parfümjének légies, delejező illata, amitől kis híján hangosan felsóhajtok. Ha tehetném, egész este itt ücsörögnék a buli helyett.

– Mi van veled? – kérdezi Clove halkan. – Látom, hogy nem vagy jól. Elég egyértelmű, hogy őszinte legyek.

Haloványan elmosolyodok. Valahol sejtettem, de ettől nem hiszem, hogy abbahagynám a hazudozást. Egészen kezd hozzám nőni.

– Nem találom a helyem – vallom be sóhajtva.

Amint az utolsó hang elhagyja a számat, a mellkasomról mintha egy egész hegység gördülne le. Épp, hogy a fejemet fel nem kapom meglepetésemben: talán még soha nem éreztem ilyen szabadnak magam. Borzongatóan új és jó érzés. Többet akarok kapni belőle.

– Nem hagy nyugodni a lelkiismeretem – sóhajtom. – Amíg ti ünnepeltek, nekem folyamatosan az jár a fejemben, hogy gyilkoltam és hazudtam – tudom, hogy ez a Viadal lényege, de egyszerűen nem tudok szabadulni ettől az érzéstől. Ráadásul nem értem, miért érzem magam ennyire csalódottnak, mert mindent megkaptam, amire vágytam, és bűntudatom van, amiért nem tudom kiélvezni, de egyszerűen semmihez nincs kedvem, még felöltözni sem, de nem akarom, hogy aggódjatok miattam, és... Érthető, amit mondok?

– Nem – röhög fel Clove halkan. – De folytasd.

– Félek, hogy ha nem tartom fenn a látszatot, mindenki meglátja majd, ki vagyok, és onnantól kezdve nem fogtok szeretni. – Ettől a vallomástól annyira félek, hogy elsuttogni is alig merem; Clove-nak közelebb kell hajolnia, ha bármit is szeretne hallani belőle. – Nem akarlak titeket elüldözni a rossz kedvemmel most, hogy nem gyűlöltetek meg, amiért megöltem Danee-t...

– Danee?! – hördül fel Clove. – Amiatt a szerencsétlen miatt emészted magad?!

– Nem csak miatta – sírom. – Mindenki miatt.

Egy pillanatig hagyjuk, hogy a súlyos szavak leülepedjenek közénk a levegőbe. Érzem, hogy Clove elborzadt azon, amit mondtam: szemmel láthatóan most látta meg először a Viadal másik oldalát, ahol a csillogás, a rivaldafény és a dicsőség visszaüt. Nem érzek bűntudatot, amiért így kitárulkoztam neki. Most, hogy én már átéltem, azért imádkozom, soha ne mondják be Clove és Cato nevét az aratáson.

Hirtelen megdermedek, Clove ugyanis lassan a kezemért nyúl, és összekulcsolja az ujjainkat. Jéghideg bőrömön az övé valósággal tűzforrónak érződik, úgyhogy lassan elkezdi ide-oda hengergetni az ujjaimat a tenyerében. Az összes szőrszálam az égnek mered, és mikor megpróbálom lenyelni a nyálamat, kis híján megfulladok belé.

Soha semmi ilyen jól még nem esett.

– Tudod – néz a szemembe Clove, lassan ízlelgetve a szavakat. – Soha nem tudnál olyat tenni, amiért ne szeretnélek.

A szívem olyan hangosan dörömböl a mellkasomban, hogy attól félek, kihallatszik. A szám teljesen kiszárad, ahogy a pillantásom előbb Clove fekete szemére, majd a szeplőire siklik. Szinte érzem, ahogy vonzanak, hajoljak egyre közelebb és közelebb.