District 2 - Éhezők Viadala

Adásszünet

Olyan rég ült össze az egész család a nappaliban, hogy teljesen elfelejtettük, milyen kicsi a kanapénk. Anyánk apa ölébe fektetett lábakkal ül, de Ares és én még így sem férünk el kényelmesen, úgyhogy a bátyám hamarosan fel is tápászkodik mellőlem, hogy hasznossá tegye magát és begyújtson a kandallóban. Megbabonázva nézem a gyakorlott mozdulatokat, amikkel felpiszkálja a parazsakat és lesöprögeti magáról a hamut: kiskorunkban ez mindig apa feladata volt, és most Ares is ugyanúgy csinálja, mint ő. Vetek egy pillantást a szüleinkre, akik halkan suttogva beszélgetnek valamiről, amit ezek szerint csak ők értenek – hirtelen arcul csap a hála, amiért élnek, amiért itt ülnek mellettem, és amiért kislánykoromban elhitették velem, hogy létezik sírig tartó szerelem. Ez volt az egyetlen hitem, amit sose hagytam, hogy a világ megtörjön, mert ehhez szoktam hozzá. Hiába hidegültek el egymástól sorra a barátaim szülei, hiába hallottam innen is, onnan is, mennyit veszekednek, én sose veszítettem el a bizalmam a szerelemben és a házasságban. Az élő, lélegző példa itt volt az orrom előtt.

– Apád látott egy eladó házat az akadémiától nem messze – emeli fel a tekintetét anya, amikor Ares visszatér közénk. Ezúttal meg se próbál a kanapéra ülni: inkább helyet foglal előttem, hátat a lábszáramnak döntve. Direkt nem kezdem piszkálni a haját, pedig tudom, hogy imádja – inkább megvárom, amíg követelőző morranással hátrahajtja a fejét, hogy a szemembe nézzen. Akkor nyelvet öltök, és finoman meghúzom az egyik tincsét.

– Kapd be – hajol el tőlem, közben azonban anyának is próbál válaszolni. – Valóban?

– Igen – kuncog fel. – Nagyon aranyos, két emelete van és egy kis kertje. Kettőtöknek pont elég lenne.

– De messze van az üzemtől. – Ares valószínűleg maga elé vetítette a város térképét, mert a szemei úgy mozognak, mintha az utcák rajzát olvasná. – Közelebb szeretnék lakni hozzá. Ha valami baj történne, nem én akarok lenni az utolsó, aki odaér.

– De hát nem a te dolgod az ilyenekkel foglalkozni, kisfiam! – Anya olyan elhűlve néz Aresre, mintha valami jóízléstől teljesen elrugaszkodott dolgot mondott volna. – Arra ott vannak a munkásaid. Hogy venné az ki magát, ha a főnök rohangászna minden apró-cseprő dologért?

– Jól mondja, Livia - simít végig apa a vállán, a szemét azonban Aresen tartja, és meg mernék esküdni, hogy a tekintetében büszkeség csillan. – Egy jó főnök ugyanúgy kiveszi a részét a munkából, mint a beosztottjai. Nincsen azzal semmi baj, ha felügyelni akarja, mi zajlik az üzeme környékén.

Ares hálás pillantást vet rá. A díszpárnák közé süllyedve figyelem a csöndes rosszallást, ami kiült anyám arcára. Ahogy én, ő sem szól bele többet, hiszen nem értünk az üzlethez, az viszont tisztán látszik rajta, hogy nem ért egyet apával. Ebben a tekintetben nagyon rá ütöttem: mindkettőnk számára fontos a renomé és a stílus. Hogy ez egy jó dolog-e... Valószínűleg nem. De tény, hogy mindketten előbb szeretünk bele egy ezüst étkészletbe, mint egy helyes irányba görbülő diagramba.

– De hát ott a város szélén olyan rossz a levegő! – tesz még egy elkeseredett kísérletet anya. – Az a környezet nem ideális egy gyerek felnevelésére!

Akármit akart is Ares mondani, az utolsó mondatra kis híján félrenyelte a levegőt. Nekem is nehezemre esik közönyös arcot vágni: szemlátomást a bátyámnak eddig eszébe sem jutott, hogy az esküvő után az emberek feltételezni kezdenek bizonyos dolgokat, és a szemébe költöző döbbenetből ítélve nem is ez volt a legjobb hír, ami ma érte. Én azonban nem látom ennyire sötéten a helyzetet. Érdekes módon amennyire nem tudtam elképzelni Arest házasemberként, apaként élesen látom magam előtt. Hiába titkolta, láttam, hogy bánik a gyerekekkel, és tudom, ő is ugyanúgy vágyik egy családra, mint én. Egy partnerre, akinek a karjaiban elbújhat és gyerekekre, akik majd az ő karjában bújnak el. Azon kapom magam, hogy reménykedem, Ares és Athena házassága elég sikeres lesz ahhoz, hogy szülessen egy fiuk vagy egy lányuk. Esetleg mindkettő. Szeretnék nagynéni lenni.