District 2 - Éhezők Viadala

A légpárnás

Még mindig repülünk, amikor magamhoz térek. Próbaképpen megemelem a karomat és a lábamat, és örömmel tapasztalom, hogy egyik sincs leszíjazva. Ezek szerint ennyire nem tartanak az idegrohamomtól.

Továbbra is szédelegve lekászálódok a hordágyról, és megkapaszkodva a szélében elbotorkálok a mellettem állóhoz, ami azonban üres. Ezen kívül már csak egy harmadik ágy van a szobában, amin hamarosan Katnisst ismerem fel, de ő egyelőre nincs magánál. Csokorba gyűjtöm minden erőmet, és elcsoszogok az ajtóig, ami – bár fogadni mertem volna, hogy zárva találom majd - halk súrlódással kinyílik előttem.

A légpárnás sokkal kisebb, mint ahogy kívülről kinézett. Alig kell megtennem egy pár lépésnyi utat a folyosón, már ott is találom magam egy következő, az előzőhöz hasonló szürke ajtó előtt, ami szintén utat enged a mögötte húzódó helyiségbe. Megkönnyebbülten fellélegzek, mikor belépve Finnicket és Haymitch-et is ott találom.

– Á! Végre a kisasszony is felébredt – mordul rám gúnyosan Haymitch. Ezek szerint még mindig neheztel rám a tegnapi miatt. Megszeppenve odavonszolom magam Finnick mellé, és leülök a székre, amit kihúzott nekem.

– Ne vedd magadra – súgja oda nekem, tekintetét továbbra is a férfin nyugtatva. – Velem is ilyen.

– Mi történt? – nézek körbe rajtuk. Minél jobban erőltetem az agyamat, annál inkább rá kell jönnöm, hogy semmiről nem tudok. A legutolsó dolog, amire emlékszem, az az égen keresztülcikázó villám és a kavargó szél, aminek kíséretében a legénység felvontatott minket a hajó belsejébe.

Finnick is várakozón Haymitch-re néz, pedig a testtartásán látszik, hogy őt már felvilágosították. Nem tetszik az a feszültség, ami a vállaiba költözött. Remélem, ez még mindig Johanna eltűnésének szól, mert ha még valami félresikerült, ha még valakitől el kellett búcsúznunk, lehet, hogy egyszerűen kivetem magam a repülőből. Annyira tudtam, hogy nem lehet megbízni egy ilyen tervben.

Haymitch végül felsóhajt, és karba font kezekkel a falnak támaszkodik.

– Mire emlékszel? – kérdezi. Ahogy rám szegezi savószínű szemeit, úgy érzem magam, mintha a hadbíróság előtt állnék.

– Arra, hogy villámlott – felelem engedelmesen, és bár nagyon igyekszem újra felkavarni a tegnapi veszekedést, kicsúszik a számon: – Johannát kerestük. Nem láttuk, mi történt a fánál.

Haymitch elérti a célzást. Idegesen felsóhajt, és behunyja a szemét, mintha minden türelmére szüksége lenne ahhoz, hogy ne képeljen fel engem. A szemem sarkából Finnickre pillantok. Korábban egy ilyen megjegyzésért habozás nélkül rám pirított volna, de most eszében sincs közbeszólni. Ugyanolyan zárkózottan mered Haymitch-re, mint én.

– Chaff rajtuk ütött az erdőben – kezd végül mesélni. – Johanna leütötte Katnisst a drót tekercsével, és kiműtötte a karjából a nyomkövetőt. Aztán Chaff nyomába eredt, hogy messzire kergesse Katnisstől.

A férfi pillanatnyi szünetet tart, úgyhogy lepillantok, és diszkréten felhúzom a bő ing ujját, amit viselek. A karomra egy gézlapot erősítettek oda, ahová a Viadal elején beszúrták a GPS-t. Eddig észre se vettem, hogy viszket.

– Katniss persze azt hitte, felbontottátok a szövetséget, úgyhogy hanyatt-homlok visszarohant a fához. Ott megtalálta Beetee-t és a tőrt. A többi pedig már történelem.

– Szétlőtte az erőteret – döbbenek rá. – Az volt az a hatalmas villanás.

Haymitch nem felel, úgyhogy gyanítom, jó nyomon járok. Idegesen végighúzom a kezemet a lófarkamon, és megpróbálok hátradőlni a széken, de amikor veszedelmesen megbillenek, ráébredek, hogy nincs támlája, és inkább gyorsan visszahúzom magam az asztalhoz. A kínos csönd valósággal beszakítja a dobhártyámat. Beszélni akarok Finnickkel, de nem fogok nekiállni lelkizni vele, amíg Haymitch is itt van. Mindkettőnk bizalma megrendült benne, amikor nem hagyta, hogy visszamenjünk Johannáért. Nem tudom, mennyi időbe fog telni, amíg újra neheztelés nélkül tudunk majd ránézni.