District 2 - Éhezők Viadala

Felkötött haj

Nem kéne lenyűgözve éreznem magam, de nem bírok ellenállni az érzésnek. A Kapitólium egyik éttermének teraszán ücsörgök, az egyetlenen, amit látogathatunk. Alattam a város úgy terül el, akár egy túlzsúfolt hangyaboly, az emberek Viadal-lázban égve rohangásznak fel-alá az utcán, hogy lépést tartsanak a kiválasztottak legújabb trendjeivel.

Hajfonatok mindenhol, ez most az új őrület. Elsőként mindig a hajviseletet utánozzák le, aztán az öltözködési stílust, később pedig, ha a győzteshez köthető valamilyen jelkép, az tűnik fel minden tárgyon, amit csak a boltokban kapni lehet. Ha jól emlékszem, tavaly a győzelmem után a fél Kapitólium rászokott a limonádéra.

A mellettem levő körnél valaki harsányan felnevet. Itt nem asztalok és székek vannak, mint a többi étteremben, amik mellett az állomásról idefele eljöttünk, hanem óriási, félkör alakú kanapék, amiken kis túlzással az egész körzetem elférne. Tizenkettő van belőlük, pont amennyi körzet – nem hiszem, hogy ez véletlen. Ez ugyanis a hely, ahol szponzorokat foghatunk a kiválasztottjainknak. Pár cserepes növénnyel és napernyővel megpróbálták ugyan lefojtani a tárgyalóterem-hangulatot, de a biznisz feszültsége és a pénzsóvár tekintetek ellen nem lehet mit tenni. Ez itt a mi arénánk, ahol az marad állva, aki a legszebben rebegteti a szempilláit.

Az pedig jelen esetben én vagyok. Férfiak ülnek körbe, természetesen, és biztosra veszem, hogy egyiküket sem a barátaim érdeklik, de ez nem is baj. Ameddig hajlandóak nekik kaját és fegyvereket venni, felőlem addig bámulhatják a csupasz lábamat, ameddig jól esik. Venezis direkt erre az alkalomra félretett nekem egy külön szettet: krémszínű, ujjatlan szaténblúzt és egy fehér szoknyát. Elegáns, nyárias viselet, de a szabás és az anyag mindent a fantáziára bíz, ami – a szapora nyeldeklésekből ítélve – igen élénk. Összességében elégedett vagyok a teljesítményemmel: még nem múlt két óra, és már egy egész vagyont kalapoltam össze Catónak és Clove-nak. Fegyverkereskedők, vállalkozók, bankárok tettek ajánlatokat, és eddig meglepően kevés ellenszolgáltatást kértek cserébe. Talán úgy érzik, a Viadal dívájával üzletelni már önmagában jó befektetés.

– Mi lenne az a fegyvernem, ami a legjobban megfelelne önnek? – vonja fel a szemöldökét az egyik fegyverkereskedő. Már jó pár perce alkudozunk, de a körzetem és az ő munkája közt fennálló párhuzam miatt hamar kötélnek állt. – Bármivel tudok szolgálni.

– Mi a legjobb áruja? – dőlök előre. A mellettem ülők úgy követik a mozdulatomat, mintha az ő életük is ezen múlna. A pasas elégedetten elmosolyodik, látva az érdeklődésemet, és lazán keresztbe fekteti egyik lábát a másikon.

– Kések, dárdák, ami csak kell. – Kacsint, és ő is előre hajol, hogy az orrunk majdnem összeér. – Tőlem bármit megkaphat. Csak kérnie kell.

– Élek a lehetőséggel – súgom vissza. Silasszal majd neki is elküldetem a listát – addig meg gondoljon erről azt, amit akar.

A befektetők felbátorodnak az elődjük sikerén, egymást túllicitálva ecsetelik, ők mit tudnának a barátaimnak ajándékozni. A legnépszerűbb a víz és a gyógyszer, ezekből mindet elfogadom, mert soha nem lehet tudni, hogy az arénában milyen helyzetben találják magukat. Elég csak egy olyan kiválasztott, mint tavaly én, és akkor nagyon jól fog jönni ez a sok drága holmi, amit én biztosan nem tudnék megvenni nekik.

– A fiú – pillant rám várakozón az egyik idősebb vállalkozó, majd mikor kisegítem Cato nevével, tovább folytatja – ígéretesnek tűnik. Látszik a szemében a tűz, és az ilyen nagydarabok mindig sokáig bírják. Van olyan brutális, mint ahogy kinéz?

Eszembe jut Cato tombolása a felvonulás után, úgyhogy hatalmasat bólintok.

– Nem fog megrettenni a vértől, erről kezeskedem – mosolyodom el. – De ha jó műsort akar látni, akkor a lányra fogadjon. Ő élvezi, ha gyilkolhat. Ha őt támogatja, biztos, hogy nem fog unatkozni.

A férfi érdeklődve felhúzza a szemöldökét. A beszélgetés elején bemutatkozott, de azon nyomban el is felejtettem a nevét.

– És mivel tudnám támogatni?

– Élelemmel – vágom rá, mert (egyelőre ugyan csak képletesen), de a vízben és a gyógyszerben már úszni tudnék. Nem árt a kajáról is gondoskodnom. A pasas gondolkodás nélkül rábólint, és megígéri, hogy ha kutyaszorítóba kerülnének, kétnapi meleg ételt biztosít Clove-nak és Catónak. Megkönnyebbülten fellélegzek, sokadjára a mai napon. Egyelőre sínen vagyunk.

A másik asztaltól heves vita hallatszik felénk, de kivételesen nem a mentorok, hanem a befektetők tépik egymást. Kelletlenül elfintorodok, ahogy az egymásra licitáló öltönyösöket figyelem: ez az asztal még az enyémnél is nagyobb forgalmat bonyolít, és egyelőre fogalmam sincs, ezen hogyan fordítsak. A legdühítőbb az egészben, hogy Haymitch egy szalmaszálat sem tesz keresztbe: reggel óta csak ül a helyén, időnként bele-belekortyol a laposüvegébe, és hagyja, hogy a szponzorok széttépjék egymást a kiválasztottjaiért. Nekem bezzeg egy üveg vízért is vért kell izzadnom!

Haymitch asztalánál egyre hevesebb a vita – lassan a tétlen mentorok és a befektetők is arra kezdenek figyelni. Az egyik nő a szemem láttára löttyenti a pohara tartalmát a mellette álló zakójára, mikor az jobb ajánlatot tesz nála.

– Hogy lenne már a kard Katniss fegyvere, maga idióta?! – vihog gúnyosan egy másik. – Nézze meg a karját, lerí róla, hogy a dárdát szereti!

– A dárdát?! – tromfolják le hárman. – Maga nincs eszénél! Nyilvánvaló, hogy a dárda Peeta fegyvere!

– Tény, hogy elbírna egy dárdával – kap a szón Haymitch. Szemmel láthatóan eddig nem ajánlottak fel neki sok fegyvert. – Még nem tökéletes, de egy kis gyakorlás után akár egy homokzsákot is keresztüldobhatna.

Nem tehetek róla, az utolsó mondatra horkantva felnevetek. Haymitch, a mentorok, de még a befektetők is kérdő tekintettel fordulnak felém. Haymitch tekintete szikrázik, amitől még szélesebb jókedvem kerekedik. Itt az idő, hogy beleköpjek a levesébe!

– Az is valami? – kérdezem fitymálóan. – A mi körzetünkben erre már a nyolcévesek is képesek. Cato egyszer kilyukasztotta egy fa törzsét a lándzsájával.

A szponzorok ámulva felzúgnak. Még a leöntött pasi is felhagy a ruhája tisztogatásával, hogy minden figyelmét rám irányíthassa. Persze kamuztam, ilyenre soha nem került sor, de Cato külseje alapján ezt soha meg nem mondanák.

– Valóban? – fonja karba a kezét az egyikük. – Ilyen komoly a felkészülés a Második körzetben?

– Nem véletlenül tőlünk kerül ki a legtöbb győztes – kacsintok. A pasas lenyűgözve bólogat, intve rendel két italt az egyik felszolgálótól, majd odatelepedszik a lassan igen szűkössé váló körünkhöz.

– Meséljen még a Második körzetről! – kéri. Én pedig készségesen mesélni kezdek.

Egyre többen szivárognak át a szomszéd asztaltól, hogy a légből kapott hülyeségeimet hallgassák. Kevésen múlik, hogy nem nevetek a képükbe, de mivel főként a Tizenkettedik körzet szponzorait sikerült elszipkáznom, eszemben sincs elveszíteni a fejemet. Haymitch Abernathy kis híján felrobban a haragtól, de akárhogy próbálja is visszacsábítani a támogatókat, ők már fütyülnek a meséire. Beakadtak a hálómba, én pedig tapasztalt ragadozó vagyok, ha elejtettem egy prédát, nem eresztem el.

A hátamban érzem valakinek a tekintetét, de csak akkor van érkezésem odafordulni, mikor a befektetők kezdenek elmaradozni. Büszke vagyok a teljesítményemre, egész értékes ajándékokat sikerült beszereznem, a fogadási tabellán pedig Catónak végre sikerül felkapaszkodnia az első helyre. Egy kevés százalék ebből a pénzből nekem is jár, amit majd a kiválasztottakra költhetek, és mivel Clove megcsípte a harmadik helyet, ez az összeg nem is olyan szerény. A kedvem nem is lehetne emelkedettebb – amikor viszont hátrafordulok, és megpillantom Johanna Mason arckifejezését, a mosolyom úgy kókad le, mint egy elfonnyadt virág.

Ahogy korábban a beketető pasi, most ő is int, és két ujját feltartva rendel magának és nekem is egy italt. Mire a felszolgáló megérkezik, ő már át is ül az asztalomhoz: egyszerű szabású, elegáns selyemruhát visel, de látszik, hogy feszeng benne. Se az anyag, se a szoknya nem lehet neki megszokott.

– Hogy sikerült a napod? – veszem a számba a szívószálat.

– Te most tulajdonképpen kivel vagy? – teszi fel a kérdést ugyanebben a pillanatban.

A meglepetéstől olyan mélyre dugom fel a szívószálat, hogy az éles műanyagél megsebzi a szájpadlásomat, a nyelvemet pedig elönti a vér fémes íze. Nagyokat nyeldekelve próbálom kitakarítani a számat, Johanna pedig mindeközben türelmesen vár, mint egy Békeőr, aki végre szabálytalanságon kapta a kedvenc bűnözőjét.

– Veletek vagyok, természetesen – felelem halkan. Johannának elment az esze, hogy itt beszél a forradalomról!

– Akkor miért loptad el Haymitch befektetőit? Jól tudod, hogy magától még egy üveg vízre sem lesz pénze, nemhogy gyógyszerre és fegyverre!

Sejtettem, hogy innen fúj a szél. Átkozom magamat, amiért tegnap elmentem arra a gyűlésre: úgy tűnhetett, mintha végérvényesen állást foglaltam volna a forradalom mellett, miközben valójában rég a barátaimat választottam. Vajon ennyire megtetszett volna a kettős ügynök szerepe, hogy most már akaratlanul is forgatom a köpenyemet?

Johanna türelmesen vár. Rajtunk kívül senki nincs itt, még az Avoxok is tiszteletteljes csöndben várakoznak. Nem szabad sokáig itt időznünk, előbb-utóbb fel fog tűnni valakinek, hogy milyen jóban lettünk hirtelen.

Pár korttyal kiiszom a poharam tartalmát. Johanna limonádét rendelt, nekem rózsásat, magának fenyőtűleveleset. Talán csak a jól sikerült nap öröme, talán a gesztus egyszerűsége miatt, de ez az ital ízlik a legjobban mind közül, amit valaha is kóstoltam. Boldoggá tesz, hogy olyasvalaki, mint Johanna Mason érdeklődik irántam annyira, hogy megjegyezze a kedvenc italomat.

– Azt hiszem, lent hagytam a stólámat az előkészítő teremben.

Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság: senki nem szokott lent hagyni semmit, nekem pedig még stólám se volt, de valahogy ki kell jutnunk a fürkész tekintetek kereszttüzéből. Johanna értőn bólint, és érintetlenül hagyva a limonádéját feláll – talán csak jól esik neki, hogy visszautasíthat valamit, amit a Kapitólium kínál neki. Nem tudom érte hibáztatni.

A liftben nem szólunk egymáshoz, de a feszültség valósággal felpattintja a fülke tetejét, mint egy konzervdobozt. Megpróbálom a szemem sarkából szemügyre venni az útitársamat. Mivel magassarkúban vagyok, most teljesen más szemszögből figyelhetem meg a haját, ami pont olyan kezelhetetlenül hullámzik, mint ő maga, és egészen érdekes, barnás-lilás színben pompázik, ami biztos, hogy festék műve. Leengedve hordja, de hosszúkás arca még így sem szorul háttérbe – nem tűnik úgy, hogy elrejtőzne, inkább pajzsot emel maga köré. Eszembe jut Clove, aki még alvás közben is felköti a haját, és akaratlanul is elmosolyodom.

Az előkészítő terem kong az ürességtől most, hogy nincsenek benne lovaskocsik és izgatottan tülekedő kiválasztottak. Johanna fesztelenül lezuttyan a lépcsőre, én pedig rövid habozás után mellé telepedek – végülis minek vigyázzak a ruhámra? Ma már úgysincs jelenésem.

– Szóval? – fordul újra felém. – Kivel vagy?

– Veletek, természetesen – felelem. A gyomrom kellemetlenül összeszűkül, nyomasztanak a kimondatlan gondolatok. Egy pillanatra eszembe jut, hogy mindenről beszámoljak Johannának, ami a győzelmi körút után történt, de erről gyorsan le is teszek. Soha nem tudhatja meg, főleg ő nem. Örökké elveszítené a belém vetett bizalmát, azt pedig nem tudnám elviselni.

Hirtelen rádöbbenek, hogy ha most elveszítem Clove-ot és Catót, csak ő marad nekem. Ő és Finnick. Még ők állnak a legközelebb a barátok fogalmához – nem tudhtják meg, milyen ocsmányságokat tettem.

– Johanna, ők a legjobb barátaim. – Nem tudom, miért, de ömleni kezd belőlem a szó. Úgy érzem, soha nem tudnám megmagyarázni, milyen szálak fűznek engem Catóhoz és főleg Clove-hoz, de meg kell próbálnom. – Hatéves korom óta ismerem őket, és soha nem hagytak cserben. Mindig ott voltak nekem, mindenben támogattak... Szeretem őket. Jobban, mint bármit ezen a világon, és az egyiküket így is, úgy is el fogom veszíteni. Legalább az egyiküket szeretném megmenteni, mert nélkülük én... Nem is tudom, ki vagyok.

– Tudom, hogy érzel – jelenti ki csöndesen. Meglepve kapom fel a fejemet, de ő előre meredve talán arról is megfeledkezett, hogy én egyáltalán ott vagyok. – Mindenkim meghalt már, de az érzésre emlékszem. Hogy milyen volt, amikor a barátaimat kellett néznem a Viadalon, és tudtam, hogy akárhogy szeretnék is, nem segíthetek nekik.

Döbbenten hallgatok. A beton hidege hirtelen zavarni kezd, fel akarok állni, hogy elmenjek. Ez nem a megfelelő hely egy ilyen beszélgetéshez. A szívem a torkomban dobog, és mindamellett, hogy rettenetesen sajnálom Johannát, kicsit örülök, amiért megosztja velem a történetét. Olyan dolgokat tudok meg róla, amiket egyik interjúban sem volt hajlandó elárulni: hogy a barátai közül ő ment legutoljára az arénába, hogy volt egy öccse, aki a Viadalon még az első napot sem érte meg, és hogy az apját a temetés után nem sokkal vitte el egy szívroham – az anyját pedig a második temetés után. Alig egy hónap leforgása alatt mindenkit elveszített, akit szeretett, mert addigra a barátai is ugyanolyan fakoporsóban nyugodtak a föld alatt, mint a testvére.

Minél többet hallok az életéről, annál jobban elszégyellem magam. Mit keresek én itt? Finnicket eladták a Kapitóliumnak, amikor még fel sem fogta a jelentőségét, Johanna mindenkijét elveszítette a Viadalnak köszönhetően... Én nem illek ide. Az ő múltjuk sötétebb, mint az enyém, a gyászuk pedig mélyebb. Hozzájuk képest én még nem is éltem.

– Sajnálom – felelem őszintén. – Azt hiszem, most értettem meg, hogy mit jelent nektek a forradalom.

Johanna lesütött szemmel rázza a fejét.

– Mindenkinek kell egy forradalom. Az enyém és a tiéd talán nem ugyanolyan, de mindketten lázadunk, és ez bőven elég. Bízom benned, Rosabelle. Kérlek, ne győzz meg az ellenkezőjéről!