The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 55.

Másnap már kora reggel autóba ülünk, ugyanis Namjoon telefonjának a csörgése felkeltett bennünket, a hívó fél pedig nem más volt, mint Jaegum. Ez a valaha volt legkellemetlenebb reggelem azt hiszem, ugyanis nem csak reggel öt óra múlt el alig, de ahogy belegondolok mennyire sűrű nap lesz a mai, elmegy a kedvem mindentől. Ritkán van olyan hangulatom mint most, egyenlőre ez betudható a korai időnek, viszont nem tudom el-e fog e múlni a morcosságom ma.

Lényegében eddig panaszkodni nincs okom – már ha az ébredést ugyebár nem veszem figyelembe –, ugyanis lehet már megjegyeztem párszor, de nekem van a valaha volt legaranyosabb barátom. Ő valószínű jobban hozzá van szokva hogy a telefonja keltse, de én magamtól ébredek általában, ezt a nem tetsző jelleg pedig minden bizonnyal érezhető volt rajtam, ugyanis ő kelt ki először az ágyból, és lepett meg egy bögre kávéval. Sajnos viszont most elengedhetetlen a jelenlétem, így vissza aludni sem hagyott, de ez könnyen megbocsátható volt a gesztusának hála.

- Csendes vagy - szól hozzám Namjoon talán most harmadjára miután elindultunk, ismét ugyan azt mondva mint a legutóbbi alkalmakkor. - Nem szoktál ennyire hangtalan lenni.

- Hát óra sincs Namjoon - dörzsölöm meg a szemem, majd az ablakhoz hajtom a fejem, s csak bámulom az elsuhanó fákat. - Remélem HaNeun nem lesz nyűgös, mert ketten lehet túl sok fejfájást okoznánk - teszem hozzá, közben le-le hunyva a szemem. Álmos már kevésbé vagyok, inkább a felkelő nap fénye világít túlzottan is, s habár a látvány nagyon szép ahogy egyre inkább haladunk a bázis felé, de még nem vagyok olyan állapotban hogy élvezni tudjam teljes mértékben. - Egyébként meg kösz szépen - fordulok hirtelen felé kissé megütve, de azért figyelek arra hogy ne legyen túl hirtelen, vagy fájdalmas, mert mégis csak ő vezet. - Nem szép dolog olyan utalásokat adni a barátnődnek, miszerint szószátyár. Amúgy sem vagyok az, szóval nem tudom miket beszélsz - fordulok vissza a kilátás bámulásához, s a kis beszólásának köszönhetően már az álmosságom is kiszállt a szememből.

- Jól van, csak vicceltem hogy egy kis életet leheljek beléd - nyúl felém egy röpke pillanatig rám is nézve, azonban a biztonságunk érdekében amint megfogja a kezemet ismét az útnak szegezi minden figyelmét. - Ma reggel túl fáradt vagy. Nem szoktál te ilyen lenni, pedig mindig hat, fél hét fele ébredsz - magyarázza nekem, holott pontosan tudom hogy így szokott lenni. - Remélem nem leszel beteg.

- Nem, nincs rossz közérzetem, szóval a betegség kizárva, ne aggódj - nyugtatom meg megcirógatva közben a kézfejét. - Az a baj, hogy a telefonra keltem. Nem fogok ehhez hozzászokni szerintem soha. Bár azt hiszem a reggeli hat órás szirénánál még ez is sokkal jobb, de ettől függetlenül ha legközelebb minimum reggel hat óráig nem némítod le a telefonodat kivágom az ablakon. Tudom, te vagy a főnök, de legalább hatig hadd aludjunk már nyugodtan... - mondom a végét kicsit elmotyogva, de még így is kristálytisztán érthető számára, és végül belemegy abba, hogy hatig senki sem fog felverni minket.

Szép lassan megérkezünk a főhadiszállásra, minek az épülete előtt leparkolva már indulnék befelé, csakhogy Namjoon intve nekem hogy várjam meg így megtorpanok, s addig megnézem a telefonomat, kaptam-e értesítést. Meglepetésemre HaNeun küldött egy képet és az üzeneteiből ítélve totál pánikol. Összeráncolt homlokkal oldom fel a telefonomat, de a képet meglátva akkorát dobban a szívem hogy félek kiszakad a helyéről. Lehet el is sápadok egy kicsit, a víz is lever, ezt pedig Namjoon egyből kiszúrja, így mindent otthagyva a kocsiba gyorsan bezárja és hozzám siet.

- Mi az? Mi van? - kérdezi meg szinte darálva a szavakat, közben pedig a derekamra vezeti a kezét, gondolom fő a biztonság, ha elájulok el tudjon kapni.

- Basszus Namjoon - fordítom felé a telefonom képernyőjét, min még mindig a HaNeunáltal küldött kép és a rengeteg üzenet van megnyitva. - HaNeun terhes - mondom ki hangosan a szavakat, közben pedig újra ledöbbenek. - Van benne egy baba - kapom a szám elé a kezem még mindig kikerekedett szemekkel, ő pedig csak a levegőt kifújva ölel magához.