The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 32.

- Tessék? - kérdezek vissza, ugyanis a fülem a hirtelen információ hallatán sípolni kezd. Hotelszobánkban lézengünk Namjoonnal, aki a WTC tornyos kisebb incidenst újságolja el éppen. A hír egyszerre ledöbbent, szomorít el és telíti meg a szemeimet könnyekkel. Hirtelen úgy érzem, hogy a torkomba hatalmas méretű gombóc keletkezett, még a kanapéra is le kell ülnöm, ugyanis úgy érzem menten elájulok. - Hogyan?

- Azt mondtam, hogy Kim GeongMin a húgom volt - ismétli meg önmagát leguggolva elém. Abszolút nem segít a helyzetemen azzal, hogy a meleg tenyerét a fedetlen combomra fekteti... - Tudod, még senkinek nem mondtam, ugyanis ez az egy dolog van édesapámon kívül, amire nehezen emlékszem vissza. Nem azért, mert fájdalmas, vagy mert nem akarok, inkább azért mert nem tudok. Túl kicsi voltam ahhoz a történések alatt, hogy erre a mai napig színtisztán emlékezzek. Édesapámról nem is dereng semmi, csupán az, ahogy kilép az ajtón egy táskát szorongatva. A húgom viszont... Egyedül az rémlik, hogy húzom a haját - mosolyodik el a jó emlék hatására. - Valahogy arra sem emlékszem már teljesen mikor meghalt, pedig jelen voltam... de azt tudom, hogy sokáig nem bírtam aludni gyerekkoromban. Édesanya valami olyasmit mesélt, hogy a terrortámadás évében azért utaztunk vissza Amerikába, hogy a nagyszüleim segítségére legyünk valamiféle munkában. Aznap nagyapa, anya, GeongMin és én éppen abból az utcából tartottunk a Brooklyn Bridge felé, csakhogy a húgomnak pisilni kellett, így elvitte őt papa míg én és anya elmentünk a kocsiért. Aztán csak a bajra értünk vissza - rázza meg a fejét szomorúan, ám velem ellentétben ő nem sír. Számomra ez valahogy túlságosan is megható, hiába vele történt mindez. Bizonyára megedződött.

- Sajnálom - törlöm le a könnyeimet szipogva párat, mire ő csak elmosolyodva húz magához közelebb. Átölelve kezd nyugtatni, mi olyannyira jól esik a lelkemnek, hogy ahelyett hogy megnyugodnék egyszerűen felerősödik a sírásom. Azt hiszem ez jel arra, hogy Namjoon karjaiban lehetek bármennyire is szomorú, mindig megnyugvást fogok találni miután az összes engem ért stressz kellően távozott belőlem ilyen formában.

Nem tart sokáig a búslakodásom, hiszen már vacsorához készülődtünk éppen, mikor random kibökte ezt a tényt, miszerint... Nagyot sóhajtva szakadok el tőle végül, letörölve az összes könnyemet, s a köntösömre rászorítva nézek az aggódástól csillogó szemeibe. Én már kijöttem a zuhany alól, viszont ő csak most fog elmenni tisztálkodni így étkezés előtt. Bánatosan simogatom meg az arcát, min látszólag meglepődik, de megfogva a kezemet rászorít, biztosítva afelől hogy ő jól van.

Tíz perccel később ő már a zuhany alatt áll, míg én a feltöltött szekrény előtt toporogva keresgélek valami olyan ruha után, ami talán színvonalilag megfelel ebbe a puccos hotelbe. Némi szenvedést követően kiveszek egy rózsaszín testhez simulós szoknyát, a hozzá tartozó, ugyanolyan színű blézert, valamint egy V kivágású fehér, szatén felsőt. Az egyetlen magammal hozott világos táskámat, valamin magassarkú cipőmet emelem ki hozzá, majd amíg hallom a víz csobogását fel is kapom mindezt, s megigazgatom magamon a tükör elé lépve. Némi ragyogást még kíván a külsőm, ezért fülbevalót, nyakláncot, no meg gyűrűt is húzok fel kiegészítésnek. A hajamat kifésülöm, ütögetek fel némi púdert az arcomra, végezetül rúzst kenek az ajkaimra és gondoskodom róla, hogy fixen ott is maradjon.

A fürdőszoba ajtónyílás szakít ki a cselekedetemből, közben reflexből megfordulok a hang irányába. Namjoon lép ki csupán egy vacak alsónadrágban, minek a látványától rögtön zavarba jőve fordulok el inkább. Nem reagál tulajdonképpen semmit se, viszont mögöttem elsétálva a szekrényekhez lépve kezd el ő is magának ruhát válogatni. A szemem sarkából látom, hogy egy fehér inget vesz ki fekete zakóval, valamint egy nagyon apró kockás szürke öltöny nadrággal. Meglep ez a fajta ruhakombináció tőle, ugyanis a legtöbb esetben egységesen hordja a kiválasztott darabokat, ugyanolyan a színben. Mindenesetre nekem nagyon tetszik.