The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 20.

A garázs előtt leparkolva némán szállunk ki az autóból, a házba pedig én sétálok be hamarabb, nyomomban Namjoonnal. A cipőinkből kibújva én a konyhába sétálok, hogy megkezdjem a vacsoránk főzését, ő pedig a dolgozó szobája felé indul. Biztos sok dolgot kell ellenőriznie így, hogy ennyi ideig máshol tartózkodott. Jun-Ho tartotta a frontot, viszont mindentől függetlenül sokkal jobb, hogy ő is ellenőrzi. A helyében én is ezt tenném.

Még mielőtt nekikezdek a főzésbe elszaladok a lenti fürdőszobába kezet mosni, hiszen az elkerülhetetlen hogyha szabad kézzel szeretnék munkálkodni. Öt perc alatt visszatérek a pult elé, hol elsősorban minden hozzávalót összegyűjtök. A marhahúst apró, harapás méretű kockákra, körülbelül háromnegyed hüvelyk méretűre vágom. Pár darab foghagymát finoman összenyomok – egy fokhagymaprés segítségével –, majd félreteszem egy tálba.

A zöldhagymát veszem magam elé, miről először is eltávolítom a gyökérvégeket, aztán vékonyan felszeletelem átlósan, a fehér és világoszöld részeket külön-külön a sötétzöldtől. Egy közös edényébe teszem a zöldségeket a marhahússal együtt, egy keverést követően pedig szójaszószt, barna cukorot, rizsborecetet, gochujang szószt, gyömbért és őrölt fekete borsot adok még hozzá. Jól összekutyulva – annyira hogy a húst jól befedje – az acél kuktába borítom mindezt, rögzítem a fedelet, a nyomásszabályozót szelepet tömítő helyzetbe kapcsolom és beállítom az időzítőt huszonöt percre.

Amikor ez az időintervallum lejár, óvatosan megfordítom a nyomásszabályozó szelepet szellőző helyzetbe és békén hagyom egy darabig. Egy kis tálat elővéve némi vizet és kukoricakeményítőt keverek össze habverővel, ahogy pedig megvagyok a nyomásfőző eddigi beállítását pirításra cserélem. Még hozzáadom a kukoricakeményítő keveréket a marhahúshoz, s addig főzöm míg meg nem vastagszik. Amint sikerül végbemennie, kikapcsolom az edényemet hogy tudjam tálalni. Gyorsan meg csinálok némi rizst, hiszen ez az a köret, ami nélkülözhetetlen.

- Vacsora - dugom be a fejemet Namjoon irodájába mihelyst kipakoltam mindent az asztalra. A hűtőben talált kimchin át minden megtalálható az étkezőben, már csak a férfi hiányzik, aki az ábrázatából ítélve most is valamin nagyon ügyködik.

- Nem tudok menni most, ne haragudj - pillant fel rám néhány másodperc erejéig, majd újra vissza a laptopja képernyőjére.

- Min ügyködsz? - lépek be a szobába az ajtót behajtva magam mögött. Lassú, ám határozott léptekkel merészkedek a férfihoz közelebb, ki készségesen felém fordítja az egész gépet, amint megállapodom mellette az íróasztalnál. Jóságos ég, hogy ebben a helyiségben mekkora kupleráj van! Dokumentumok hevernek mindenhol tömbökben, az asztalon alig tudok megtámaszkodni a jobb oldalt tornyosuló papírok miatt.

- Ezek azok az adatok, amiket Jun-Ho rögzített a távollétemben. Említettem az autóban azt a kis szervezetet, akik az embereimet teszik el láb alól, ez itt mind az egy éves információ olyan csapatokról, akik ártani akarhatnak nekünk és fedetlen a kilétünk előttük. Múltkor az egyik tag akit sikeresen elkaptunk egy konkrét gyilkolás után elárulta, hogy a titkos kódokat akarják, mi nekünk csak azért nem jó, mert ha azokat tudják, minden adat rólunk a kezükben van. Minden személyazonosság, cél, információ, eddigi bevetések, a beépített embereink kiléte, a bázisunk és az otthonunk honléte. Nos, ez a mappa rejt mindent, amit Jun-Ho egy év alatt összeszedett, úgyhogy a jövőnk érdekében fontos, hogy minél előbb átnézzem ezt - magyarázza nekem, bennem ezzel egyfajta jó érzést keltve, mivelhogy ez az első alkalom, hogy a munkája kapcsán nem titkolózik. Úgy látszik tényleg bízik bennem eléggé ahhoz, hogy beavasson több mindenbe. - Mi az? - kérdez kizökkentve az elmélkedésemből. - Min mosolyogsz?

- Jaj, csak... - jövök hirtelen zavarba, ugyanis teljesen függetlenül cselekedett a szám, csak ügy egyszerűen önmagától. - Boldog vagyok és jól esik, hogy elmondtad nekem ezt - köszörülöm meg a torkomat a kezemet elemezve, minek következtében Namjoon reagál, méghozzá nem akárhogy. A kezemet megfogva eléri azt, hogy a tekintetemet összekapcsoljam az övével, miközben tulajdonképpen az érintésétől libabőrös leszek, illetve csak jobban zavarba jövök.

- Megbízom benned Iseul, mert bebizonyítottad hogy alkalmas vagy rá. Amíg távol voltam az egész életemet odaadtam neked úgymond, te pedig ezzel nem éltél vissza, sokkal inkább vigyáztál rá és kézben tartottál mindent. Idegenként kerültél ide, és valljuk be, te is tudod hogy ismeretlen embernek fontos információkat a Blue Sideról nem fogok megadni. Te a kormány által fenntartott katonai létesítményből jöttél, így elmondom férfiasan, hogy kezdetben feltételeztem, hogy kém lehetsz, azonban ahogy megismertelek úgy tűnt el a kétség belőlem. Már a legelső beszélgetésünknél tudtam, hogy semmi baj nem lesz, csak azért ott volt bennem egy kis félsz. Hazajöttem a bevetésről, itthon pedig minden ugyanolyan, ha nem jobb, mint volt, ezt meg azzal tudom csupán értékelni, hogy hagyom neked, hogy teljes joggal legyél részese a Blue Sidenak. Ez a bizalmammal kezdődik, te meg már rendelkezel vele. Ezért is mondtam, hogy nem lesz több titkom előtted. Többet látsz az életemből mint bárki más az egységből, még szép hogy ezek után mindent elmondok amit csak tudni akarsz - mondja végig mindezt folyamatosan a szemembe nézve, közben a belsőm fokozatosan lángra lobban.

Namjoon szavai megérintenek, így a testemen kellemes borzongás száguld végig. A lelkem, a szívem legmélyén valahogy mindig is erre a pillanatra vártam, hogy a hazatérésével már nem fog elhallgatni előlem semmit, hanem részese lehetek az életének teljes mértékben. Tisztában voltam és vagyok azzal, hogy mikor eljöttem ide, Namjoonhoz, átléptem a Blue Sidera. Az, hogy ez mivel is jár pontosan nem igazán tudom, csupán azt, hogy a The Blue Light tagjaként mivel állok szemben. Ezt akarom, és be is vállalom. Így, vagy úgy, de Namjoon életét fogom segíteni, hiszen ő megmentett a saját vesztemtől, mikor felajánlotta hogy lakhatok vele. Enélkül biztosan visszakerültem volna az erődítménybe.

- Köszönöm - mosolygok rá szelíden percek múltán, mit a kezemet elengedve viszonoz is. - Most pedig, vacsora, Kim Namjoon! Gyorsan megeszed, amit csak a te kedvedért készítettem, aztán megígérem, hogy besegítek a munkába és gyorsan készen leszünk. Ketten többre megyünk, ezt ne feledd el, még mielőtt nemet mondasz! - szembesítem vele kiválóan érvelve, mire megadóan sóhajt egyet, s feláll a székből. - Helyes! Úgyis tudom hogy éhes vagy, reggel óta nem ettünk - mondom neki, miközben már kifelé sétálunk.

- Ez igaz - szögezi le mögülem, aztán ahogy az ebédlőbe kanyarodunk már ül is le az asztalfőre, én pedig mellette foglalók helyet bal oldalt. - Nagyon jó illata van - bókol nekem, végül pedig belekezdünk az étkezésbe. Monie közben csatlakozik hozzánk, ő is vacsorázni kezd, így amolyan aláfestésként szolgál a táp csörgése.

Vacsora után Namjoon visszavonul a dolgozószobájába, míg én gyorsan elpakolok magunk után. A szobámba sietve gyorsan lezuhanyozok, végül a pizsamámat felkapva a földszintre térek vissza. Az ajtókat bezárom, illetve leoltom a lámpákat – egyedül a konyhában nem –, majd elköszönve a kanapéra heveredő kutyustól csatlakozom a férfihoz én is.

A szobába belépve csak egyetlen kis lámpa ég, az is a sarokban, egyébként a kijelző világítja meg Namjoon arcát. Még mindig erősen koncentrál, nem is néz rám, lehet észre se veszi hogy megérkeztem. Az ő széke mellett már található még egy – gondolom bekészítette, hogy ne kelljen vacakolni vele –, így letelepedek mellé. Erre már felkapja a fejét, rám emeli a tekintetét, majd vissza is fordul, csakhogy alig telik el egy kis idő, rögtön visszafordul.

- Ez az én pólóm? - teszi fel a kérdést, mire rögtön homlokon vágom magam képzeletben. Te jó ég, hogy mehetett ki a fejemből, hogy igazából Namjoon felsőjét alkalmazom pizsamaként? Odafent eszembe volt, hogy már itthon van a férfi, ezért felvettem egy kényelmesebb rövidnadrágot, de hogy miért nem esett le, hogy nem a saját holmim van rajtam, azt nem tudom. Talán a megszokás...

- Lehetséges... - válaszolok félve, mire sóhajtva mosolyra húzza a száját.

- Jól áll rajtad - dicsér meg, mitől egy tonna kő esik le a szívemről elég feltűnően, azonban nem kérdez rá, csak a laptop fele biccent. - Kezdjünk neki.