The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 62.

- Megmondtam, hogy ne bolygasd az ügyet - közli velem Namjoon, miután végighallgatott egy kellemetlen beszélgetést, mi köztem és Jun-Ho között zajlott. Már az autóban ülünk útban a helyszín felé, hol MinHyuk, az illetékes mészárló gyerek tartózkodik Jaegum társaságában. Namjoon magáról az épületről egy szót sem emített, ellenben a fiatal fiúról igen. A természete csendes, nem beszél, válaszol, vagy eszik, mintha kitépték volna a nyelvét. Kiskorú, még csak tizenhét éves. - Most olyan fesztültséget generáltál, aminek bármikor rossz vége lehet. Jun-Ho túl fontos tagja a csapatunknak ahhoz, hogy ez be–

- És HaNeun nem? Megérdemel mind a kettő annyit, hogy megpróbáljanak javítani a kapcsolatukon, ha pedig ketten nem tudják ezt megtenni, kell valaki aki segít. Ők voltak velem, amikor te elmentél Amerikába, mára pedig fontos emberek az életemben. Nem fogok megnyugodni addig, amíg azt nem mondják hogy elengedik a dolgot. Nem én akarom megoldani a helyzetet, én csak segíteni szeretnék abban, hogy sikerüljön nekik. Én is tudom, hogy ez nem az én dolgom lényegében. Most pedig ezt a beszélgetést lezárjuk, hadd koncentráljak erre a feladatomra - ejtem ki a szavakat, majd a a szemembe lógó hajtincsemet megfogom és kifésülöm az arcomból. Általában így néz ki egy beszélgetés miután kiderül, hogy Nam és én nem értünk egyet valamiben. Nem sűrűn adódik ilyen, de ez a téma most mindkettőnk számára elég fontos ahhoz, hogy legyenek nézeteltéréseink. Számunkra sokat jelentő emberekről van szó, akiknek most problémája van, és ezt ő, illetve én is másképpen próbáljuk megoldani. Én inkább segítséget próbálok nyújtani azzal, hogy meghallgatom őket, esetleg teszek azért valamit hogy megjavuljon a kapcsolatuk, Namjoon pedig inkább némán tűri és ha kell, ha kérdezik, csak akkor szól bele. Nem is értem hogy ezt miért generál közöttünk ekkora feszültséget, mikor le tudhatnánk annyival, hogy: "Én értem hogy máshogy gondolod tedd azt amit jónak látsz". Ehelyett egész autóút alatt erről beszélgettünk.

A gondolataimba mélyedve teljesen kiesik az idő, egyszer csak azt veszem észre hogy a kocsi lelassít, majd megáll. Szótlanul emelem magamhoz a táskámat, majd szállok ki a járműből. Meg sem lepődöm az elhagyatott épület láttán, sem azon hogy testesebb férfiak járkálnak fel s alá körülötte. Észreveszem, hogy Namjoon visszahelyezi a pisztolyát a derekán található tartójába, én pedig ezt látván ösztönösen megérintem a karomon lapuló kést. Megvárom őt amíg bezárja az autót s megkerüli azt, mikor pedig mellém ér közösen lépünk be a nyikorgó ajtón.

A tekintetem végigsuhan a kihalt, látszólag nagyon poros helyiségben, mi annyira üres hogy ellátok egészen a másik oldalig, hol szinten van egy ugyanekkora ajtó, mint amin most beléptünk. Egy fémlépcső vezet fel és le is egy távolabbi fal mentén, mifelé másodpercekkel később  megiramodunk. Nem tudom, hogy ha eddig nyugodt volt, most mi az oka a hirtelen gyorsaságának, viszont
kérdés nélkül követem.

A fém lépcső kattog Namjoon erőteljes léptei alatt, mik mellett az enyémek észrevehetetlenek. Gyanítom, hogy a túl nagy csend zavarja, mi lényegében számomra normális, tekintve hogy Jaegum van csak a fiúval, és mind a ketten ránk várnak. Nincs mit tenniük, parancs nélkül mint ahogy ő is jól tudja, Jaegum meg sem moccan. Pont ez az, amit tisztelni lehet benne a bunkó jelleme mellett is, mi mellettem is egyre inkább tűnik el szerencsére. Sok idő kellett mire a körülöttem lévő emberek bizalmába férkőztem, főleg számára tűntem kétszínűnek és álszentnek. Szerencsére egyik sem vagyok, ezt pedig sikerült neki is felfognia.

Az alsó szinten egy hosszú, romos folyosó van, minek a végén látható egy hatalmas üvegkupola, ahová éppen tartunk. A körülöttünk lévő sok lelakatolt ajtóról inkább tudomást sem veszek. nem akarom tudni mik, vagy kik vannak mögöttük, de ettől függetlenül akaratlanul is elképzelem. Én sem egy túl fényes kúriában ébredtem miután elhurcoltak. Szinte tisztán dereng fel a szoba emléke minden szaggal együtt. Félelmetesen hasonlít az ittenihez.