The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 60.

Talán már egy óra is eltelt mióta leszállt a gépem, és minimum húsz perce már autózok a ház fele, mit Namjoon és Jaegum használnak az itt tartózkodásuk alatt. Elméletileg ez az a villa, ami direkt nekünk - a vezető réteg számára - van fenntartva. Sohasem láttam még élőben, viszont HaNeun volt kedves képeken megmutatni, s azt kell mondjam, ekapcsán már megint nem szűkölködik a csapat. A ház maga a Kelet-kínai tenger felé néző parton van, így még legalább másfél óra autóút áll előttem a reptértől.

Mikor felszálltam azt hittem, hogy itt is egy privát leszállópályán fogok kikötni a végén, mitől nincs messze a fiúk, de tévedtem. Az itteni banda külön helyet tartatott fent a saját gépüknek a nemzetközi reptéren. Szép. Az, hogy innentől kezdve ez hogy lesz megoldva, az már nem az én hatásköröm. Majd ha beavatnak mit terveztek csinálni itt a katasztrófa után, az lesz. Több mint valószínű.

Annyira elbambulok, hogy a sofőr hangjára is alig eszmélek fel. Megköszönöm neki, hogy felhívta a figyelmem arra, hogy az elmúlt tíz percben legalább hétszer hívtak, mikor pedig megnézem a mobilomat, elkerekedik a szemem. Namjoon és Jaegum is egész repülőút alatt hívogattak, írogattak, de elfelejtettem hogy mikor kocogni voltam lenémítottam. Idegesen harapok az ajkamba, majd Namjoon számát kikeresve tárcsázni kezdem.

- Van fogalmad róla hányszor kerestelek? - veszi fel az első csörgés után, egyből a lehordva. Oké, nem tagadom, most megérdemlem.

- Bocsánatot kérek, totál kiment a fejemből hogy némítva vagyok, mert az elmúlt három órában túl sok minden történt. Élek, nem kell aggódnod - mondom neki amint időt enged rá. - Félúton vagyok jelenleg, úgyhogy hamarosan találkozunk - folytatom.

- Jól van, csak nyugodtan. Ráérsz megállni nézelődni is, nem olyan rettenetesen rossz a helyzet. Meg most, hogy tudom nem haltál meg nem küldök eléd egy egységnyi kommandóst - magyarázza nyugodtabb hangon, végül elbúcsúzva leteszi a telefont.

A telefonomat óvatosan leejtem magam mellé, majd a napszemüvegemet kihalászva a táskámból felteszem a szememre és lehúzom az ablakot egy gombnyomással. Most, hogy megint tavasz van az idő ismételten melegebb. Habár a tél olyan gyorsan elment a tanítással, hogy alig vettem észre. Bár Namjoon tett róla, hogy különleges élményeim legyenek – mint például a karácsonyiunk, mit édes kettesben töltöttünk meghitten. Ez volt az első karácsonyom, és örülök hogy ez egyben az első közös is lehetett. Az utóbbi pedig a holdújévre is igaz, mert végre igazán boldog lehettem aznap is.

A fejemet megrázva mosolyodom el, majd kifelé fordulva a tájat kezdem el bámulni.

ღღღ

Épp elég idő után végre kiszállok az autóból, végül a hatalmas házba vezető út elején megállva megvárom, amíg a sofőr kiveszi a holmim a csomagtartóból. Kedvesen megköszönöm neki a segítséget, de mikor elvehetném tőle a táskámat, minden szó nélkül elindul a bejárat felé. Rendben, ezek szerint ő viszi be helyettem. Aranyos, de el is mondhatta volna.

Nem tulajdonítok neki nagy figyelmet, inkább mosolyogva megragadom a vállamon lógó táskát, s elindulok utána. A férfi kinyitja az ajtót, beenged maga előtt, majd leteszi a táskát az előtérben található szekrény elé.

- Akkor én megyek, a feladatomat sikeresen elvégeztem. Élvezze az itt tartózkodását, ha esetleg bármire szüksége lenne asszonyom, bátran keressen! - fordul felém mosolyogva, majd meghajolva kilép az ajtón. Leveszem a magassarkúmat, mit egy mozdulattal oda is helyezek a számomra ismerős cipő mellé egy mosollyal. Kiszúrok egy Prada ajándéktasakot a polcon, mit miután az előtte pihenő kis levél elolvasása után ki is nyitok. Egy ugyan olyan papucs lapul benne, mit otthon is használok. Milyen figyelmes Namjoontól, hogy beszerzett nekem egyet.