The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 2.

Az éles szagú rettenetesen hosszú folyosóról kikecmeregve ismételten egy létra segítségével elindulok a felszínre. Majdnem egy óráig futhattam, mire eljutottam a végéig. A lábaim leszakadnak, de semmi vész, már majdnem kint vagyok, ezt a kicsit még kibírom az tuti, de cserébe örökké szabad akarok lenni.

A járat fémtetejét megemelem, félrecsúsztatom, majd kikecmergek a szabad levegőre. Visszarendezem a fedőt az eredeti helyére, majd a táskámat a földre dobva szippantok egy nagyot a csodálatos levegőből, mit eddig nem éreztem valahogy ennyire tisztának. Kettőt tapsolva veszem rá magamat az indulásra, így hát magamhoz kapva a holmimat gyorslépésben kezdek el az úton haladni. Azért annyira messze nem vagyok, hogy ha észreveszik az eltűnésemet ne találjanak meg. Minél előbb el kell hagynom a környéket.

Egy jól kivilágított gyalogút közepén vagyok, előttem pedig megannyi autó száguldozik minden bizonnyal a főúton. Eddig azt hittem, hogy Szöul valamiképpen egy unalmasabb, érdektelenebb város, mint Tokió, Hongkong vagy Peking. Nagyon kellemes meglepetés, rosszabbra számítottam. Most vagyok kint először, most látom a tanult, hallott fővárosunkat először, s eléggé elképesztő. Rendkívül izgalmas, szupermodern, biztonságos, remekül kiépült infrastruktúra.

Jobban kisétálva az utcából meglepetten tátom el a számat, mihelyst felismerem az eddig csak képről látott Gwanghwamun Gate-et. A Heungynyemun nevű kapuja előtt állok, tátott szájjal, a futástól kicsit csapzottan. Az autók mellettem az úton fittyet sem hányva rám mennek tovább, a vezetők remélhetőleg nagyon sietnek haza a munkából. Mégis ki dolgozik ilyenkor is? Itt mindig ekkora a forgalom?

Emlékszem egyszer olvastam, hogy a Changdeokgung palota hatalmas területének 60 százalékát a Titkos Kert foglalja el. Hihetetlen, hogy a legtöbb fa több mint 300 éves. Dél-Korea egyik legöregebb fája, egy 750 éves boróka is itt található. Elvileg túravezetők gyakran kérik arra a látogatókat, hogy számolják össze, hány állat és mesebeli lény alakját látják meg a sok helyen alátámasztott, göcsörtös fában. A fa a megfelelő irányból nézve egy felemelkedő sárkányt formáz, és állítólag a kínai horoszkóp mind a tizenkét állatát is megtalálhatjuk az ágakból kirajzolódva, ha kitartóan keressük őket. Annyira cikinek érzem most magam, hiszen nekem is szükségem lenne egy idegenvezetőre a saját városomat, országomat illetően.

A fejemet rázva egy kis utcába befordulva sétálok tovább remélhetőleg jó messzire innen. Csak pár lámpa pislákol a csapáson megvilágítva azt. A rozoga felek megborulni látszanak, az úton kátyúk, szigeteletlen áramot vezető kábelek, egy darab hatalmas autó, egyéb életre utaló jel nincs itt. Olyan mintha a saját személyes poklomba kerültem volna.

- Hova-hova kisasszony? - szólít meg egy mély hang közvetlenül a hátam mögül, mire én természetesen – mint minden normális ember – ijedten fordulok hátra. Mivel a szerencsétlenség most is az én oldalamon áll, a copfommal sikeresen arcon vágom. - Te kis... - sziszegi a fogai között, majd a karom után kap, mit szorosan meg is ragad.

Az összes bennem maradt női, illetve túlélői készségemet bevetve a lábamat lendítem, így a célpontomat eltalálva középen egy erőteljes, fájdalmas nyögéssel esik le az aszfaltra. Míg az eszéhez nem tér kapok az alkalmon, s futásnak eredek úgy, ahogy csak tudok, persze mindezt a táskámmal együtt. A környéken nem hallani mást a lábdobogásomon kívül, mi tulajdonképpen a hangszigetelt falak között tűnhet ilyen hangosnak.

Egy nagyobb, szélesebb útra esek ki – szó szerint –, mikor pedig feltámaszkodnék az erőimet megmutatva, valaki felsegít. Meglepetten pislogok a fickóra, kinek az arcát szintén egy maszk takarja. A szemei szokatlan nyugodtságot sugároznak, s pár perc múlva már meg is tudom miért. Egy éles, jól kimért ütés a tarkómra, bűzös rongy az orromhoz, aztán minden elsötétül.

ღღღ

Halk beszélgetésfoszlányra leszek figyelmes, ám amint gondolkodni kezdhetnék a fejembe nyilalló fájdalom miatt összeszorított fogakkal kapok oda. Az utolsó emlékem az, hogy elkábítottak és leütöttek, most viszont puha paplant érzek magam körül és az ütés helyén jeges borogatás tapintható. Végül is, lehet, hogy csak álmodtam, s közben otthon fekszem az ágyamban. De a fájdalom a tarkómon nem ezt sugallja.

- ...joon tájékoztatva a lány ittlétéről. Elindult errefelé, úgyhogy jó lenne ha magához térne végre, mert az a csávó eléggé nagyot sózott rá - szólal meg ugyan az a férfihang, mint az utcán is, így megijedve ülésbe vágom magam, természetesen jókora fájdalom kíséretében.

- A holmija nálad van? Fog neki kelleni, ha Namjoon elereszti a beszélgetésük után - mondja egy ismeretlen a társának, bennem pedig rossz érzés kezd el növekedni. Egy elfojtott nyögés kúszik ki a torkomon mikor a tarkóm megsajdul hirtelen.

A beszélgetés elnémul, helyette az ajtó vágódik ki hevesen, ám még mielőtt a fajba ütközne az egyik elkapja. Két fickó pislog rám – meglepő módon egyik sem annyira ijesztő mint a katonai biztonsági bázison. Ugyan a fegyver ott virít a tartójában, mi a derekukra van erősítve, a huszonhárom évem alatt annyi ilyet láttam, hogy szinte meg sem rémülök. Nem mondom, hogy nem félek, mert fogalmam sincs kik ezek, viszont most végre hasznosíthatom édesapám tanításait, miszerint ilyen helyzetben hogyan kell viselkedni.

- Hallottál már a Blue Side-ról? - kérdezi az egyik fickó, mire bólintok helyeslően. A szüleim felhívták rá a figyelmemet, ugyanis valamilyen úton-módon a kormány ellen dolgoznak, ők egy amolyan titkos katonai alakulatból átpártolt emberek közössége, kikről sosem tudja senki, hogy milyen munkát csinálnak valójában. Anyu mikor kicsi voltam sokszor riogatott azzal, hogy eljön a vezérük ha nem fogadok szót és elvisz. - Ez a The Blue Light vallatóépülete, üdvözlünk - villant egy eszelős mosolyt felém.

- Már évek óta rajta tartjuk a szemünket a katonai bázison, várva, hogy valaki végre megszökjön. Te vagy az egyetlen aki kijutott onnan karcolások nélkül, úgyhogy le a kalappal, igazi harcosnak tűnsz - gúnyolódik a szemét forgatva. - A The Blue Light tagjai vagyunk, örülünk hogy jól vagy. Két másik tag hozott el ide, mivel szükségünk van pár belsős információra. Ne aggódj, ha te segítesz nekünk, mi is fogunk neked - szólal meg a másik tudatva velem sok dolgot egyszerre, elérve, hogy a fejem sok gondolattal teljen meg. - Jaegum vagyok, a The Blue Light, nem is... pontosabban a Blue Side vezetőjének jobbja. Ő nemsokára itt lesz, ha el mersz addig mozdulni, akkor visszaviszünk oda ahonnét menekülsz. Nem vagyok olyan kedves mint Nimbeom.

Azzal fogták magukat, s kisétáltak a szobából megannyi kérdést hátrahagyva. Akkor én most a The Blue Light markában vagyok, a Blue Side...on? Mégis mit akarnak tőlem ezek? Egyáltalán kik ők pontosan? Amikor szabadságra vágytam nem pont ilyesmire gondoltam. Bár... valószínű a sors akarta így, ez már előre meg volt tervezve. Ugyan az lesz a végem, mint Byeolnak?

Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem egy helyben, viszont eléggé világosodni kezdett az ég, még a nap is besüt az ablakon. Micsoda szép színeket varázsol ebbe az unalmasan kicsi és egyszínű szobába. Az ajtó nyílására felkapom a fejemet, majd meg is mozgatom azt a fájdalom miatt. Egy fiatal srác kukkant be a szobába talpig öltönybe. Fogalmam sincs mi fog most következni, de ennyi év bezártság után nem merek ellentmondani. Bármi jobb annál a börtönnél.