The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 14.

Kora reggel kipattannak a szemeim, mik egyszerűen onnantól kezdve képtelenek újra visszacsukódni. Éberen ülök fel már egyből a hajkoronámba túrva. Sóhajtva megsimogatom Monie-t, ki álmos szemekkel bóbiskol felém. Nagyon nehezen, de megszakadok a puha, meleget adó takarótól, egyben az ágyamtól is, aztán a mamuszomba bújva a fürdőbe csoszogok. Elvégzem a reggeli teendőimet, lezuhanyozok, felkötöm a hajam, a kapott arcápoláshoz szükséges krémekből kenek fel, felfogom a hajamat lófarokba és a szekrényemhez lépek valami elviselhető, nem túl otthoni szett kiválasztásának érdekében.

Egy szimpla szürkés-fekete farmert, egy fehér pólót, mit betűrök, majd végül egy cipzáras pulóver és készen is vagyok. Nem fogok túlöltözni, mindemellett melegítőben sem szeretném fogadni Jun-Ho-t, hiába én vagyok itthon. Elég kellemetlen lenne számomra, hogy ő esetleg nem az egyenruhájában érkezne, hanem ingben, jómagam meg... nem vagyok legalább rendes nadrágban. A függönyöket elhúzom, s lesétálok a konyhába egy kis kávéért, minek a lefőzése után letelepedek a kanapéra bekapcsolva a tévét.

Épp hogy végzek a koffein kortyolgatásával, mikor Monie botorkál le az emeletről, így hát felegyenesedve adok neki is reggelit. Már nem ülök le, Jun-Ho nemsokára érkezik, ezért úgy döntök, ideje meglátogatni Namjoon dolgozószobáját. Az ajtón belépve óvatosan behajtom magam mögött, s leülök a székébe. Fordulok pár kört míg meg nem állapodik a szemem a polcokon. 

Mosolyogva simítok végig a fotón a kezembe véve, min az ifjúkori Namjoon mosolyog az édesanyját ölelgetve – ki valami hihetetlenül gyönyörű –, aztán vissza is teszem a helyére. Erről újfent csak a katonáskodó Namjoon ugrik a szemeim elé, mi rögvest elmúlasztja a jó kedvemet. Bár' eltudnám terelni valahogyan minden figyelmemet, hogy a lehető legkevesebbszer jusson eszembe. Igazán nehéz, hiszen a házában lakom, sőt, tele van minden helyiség emlékkel. Még odabent a katonai erődítményben megtanultam, hogy várni a legnehezebb dolog ezen a földön. Ott csak vártam a megfelelő időre, hogy szabadulhassak, képtelen voltam felnőtt fejjel elfogadni ezt a helyzetet és azt hittem, hogy minden dologgal kapcsolatban ilyesfajta érzéseim lesznek. Azonban most... most szeretnék hozzászokni, tudni, hogy Ő velem van akkor is, ha nincsen mellettem.

Az emlékkép belehasít az elmémbe, mikor is először kérdeztem meg anyámat az egész életemet végigkísérő érzéssel kapcsolatban.

"- Anya! Mi a szabadság? - pillantok le rá miközben ő a szoknyám alját varrogatja. Játék közben leszakadt róla egy fodor sor, amikor pedig ezt a szülőm észrevette rákényszerült hogy megszabja nekem. Anyában elakadt a szó, megáll keze, majd felnéz rám miközben felsóhajtott és tudva, hogy nincs menekvés felel:

- Amikor hazajönnek a katonák, gyermekem."

Érdekes módon a kinti életet nem így képzeltem el akkoriban, hanem egy más szellemiségű ugyanolyan intézményben. Fogalmam sem volt arról, milyen idekint, még csak képeket sem láttam, mind emiatt valamiféle egyszerűsített rendszerben gondolkodtam. Nekem már az is szabadság lenne... viszont ezzel... minden képzeletemet felülmúlta maga a valóság. Ez itt az igazi élet, a természetes, önmagában gyönyörű világ. A természetnek egyéni csendje van, a nyugalom, aminek megvan a sajátos dallama. Csodálatos. Élvezem a természet közelségét Namjoon otthona által. Mámorító a gondolat, hogy ennek a világnak én is része vagyok ilyen formában.

Csengetésre leszek figyelmes, mi miatt minden eddigi gondolatomat elhessegetve indulok meg a feltételezett Jun-Honak ajtót nyitni. A kis kukucskálón kipillantva tudatosul bennem, hogy tényleg ő az, így hát a kulcsot elfordítom a zárba, s kitárom előtte az ajtót. Monie vidáman kezdi üdvözölni a férfit, én pedig mosolyogva köszöntöm. A cipőjét levéve egyből a neki kitett papucsba bújik, majd beljebb invitálom.

- Kérsz esetleg valamit inni, enni? - támasztom meg magamat a pulton, közben ő helyet foglal a bárszéken.

- Egy kávé jól esne, köszönöm - mosolyodik el halványan, minek következtében már neki is állok a készítésének. - Hogy érzed magad? Mennyire rossz az egyedüllét?

- Szokatlan nélküle nagyon ez az ittlét, úgyhogy nincs sokszor jó kedvem - húzom el a számat fele fordulva, míg a kávé lefolyik. - Nem tudok nem rá gondolni, vagy arra, hogy mit csinálhat most. Fogalmam sincs mit tegyek, hogy eltereljem a gondolataimat. Megfogok őrülni és meg csak nem is telt el sok idő... - sóhajtok végül a mondandóm után, kezébe nyomva a közben elkészült italt. - Cukor? Tej?

- Feketén szeretem, köszi - kortyol bele a kávéba, majd megszólal. - Örülnél, ha azt mondanám tudok segíteni ezügyben? - emeli meg a szemöldökét kíváncsiskodva, minek következtében mellé telepedek, jelezve hogy hallgatom. - Nem vagyok benne biztos, hogy könnyelműen befogadnak ha visszatérnek, de Namjoon az elmenetele előtt egy feladattal rukkolt elő számomra... - áll meg egy pillanatra megkomolyodva. - Szeretné, ha kiképeznélek, a későbbiekben pedig beállnál hozzánk. Gondolom ennek az utóbbi kis részéről már tudtál, mert nincs nagy meglepettség az arcodon. Úgy gondolta, hogy lesz időd kitanulni azt amit szeretnél annak érdekében, hogy tag lehess. Kérdés már csak az, hogy benne vagy-e?

- Való igaz, Namjoon már kijelentette hogy azt akarja, csatlakozzak, szóval mikor kezdjem a kiképzést, ha nem most? Időm úgy is mint a tenger... - közlöm szenvedős hangon, mint kuncogni kezd. Gyorsan felhörpinti a maradék italt, aztán felegyenesedik. - Mész? - lepődök meg.

- Csak pofavizitre jöttem. Ezer dolgom - forgatja a szemeit unottan, s már kapja is magára a cipőit. - Holnap ha benne vagy, neki kezdhetünk a gyakorlásnak - egyenesedik fel a guggolásból mikor már bekötötte a cipőjét. - Bármi van, írjd az e-mailben a megbeszélt kódot és szinte már repülök is. Reggel hatra itt vagyok. Megfelel? - húzza fel a szemöldökét puszta heccből, azonban elképed mikor rábólintok komoly arccal. - Csak vicc volt, Iseul.

- Legrosszabb esetben már fél ötkor kidob az ágy, Jun-Ho. A hat óra tökéletes - magyarázom neki teljesen komolyan az igazságot, min még jobban megdöbben. - Erről beszéltem, reménytelen a helyzetem - forgatom meg végül a szemeimet kikísérve őt egészen az autóig. - Igen, jó, tudom. Ne nézz ilyen áthatóan, mindez az miatt van. Jól gondolod - sóhajtok gondterhelten, közben kielemezve a lábam alatti talajt. Milyen szép...

- Oké, látom zavar a saját helyzeted. Nem kérdezek mást, csak annyit, hogy ez mennyire biztos? 

- Azt hiszem eleggé - felelem könnyelműen, majd a búcsúzkodást követően megvárom míg kihajt a kapun, s azt követően a házba megyek. Monie egyből vidáman üdvözöl, mit egy gyenge simítással díjazok. Nem hiszem el, hogy ténylegesen belementem ebbe. Innentől kezdve nem mondhatok nemet Namjoon parancsainak, keményen kell küzdenem először is azért, hogy mindent elsajátítsak, aztán azért, hogy megálljam a helyemet. Nem akarom, hogy alul maradjanak miattam. Előnyt fogok szolgálni.

Délután négy óra körül Monie-ra rákapcsolom a pórázát, hogy mégse rohanjon olyan nagyon messzire tőlem, ahol végképp nem fogom megtalálni, és elindulok a hátsó kert felé. Egészen mélyre merészkedünk az erdőbe, azonban csak nagyon szembetűnő fák, bokrok mellett haladunk el, hogy még vissza is tudjunk jutni az otthonunkhoz. Ez csak akkor történik meg, mikor már egészen besötétedett Monie pedig megunta a sétát. A ház felé indulunk ezért, közben jó alaposan a lábam elé nézve, hiszen a Hold fénye csak épphogy bevilágít a lombok közt. Az égre tekintve meglátom az igencsak haragos viharfelhőket, mik egyre inkább közelednek felénk. Monie-t felkapva futásnak eredek a megjegyzett útvonalon és még épp időben. Amint beérek a házba, fetámad a viharos szél, s leszakad az ég.