The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 15.

- Jobb, jobb, bal, le, le, Iseul, mélyebbre! Fel! - kapom az utasításokat Jun-Hotól, viszont az utolsó ütést nem tudom kivédeni így újfent a földre zuhanok. Fél éve kezdtük el a gyakorlást, a fejlődésen tökéletesen mutatkozik, ám még bőven van hová fejlődnöm. Egyenlőre nem használunk fegyvereket, mivelhogy a védekezésem kifejlesztése után rögtön fejest ugrottunk a taekwondo és a box világába. Iszonyatosan nehéz egyszerre ennyi mindenre koncentrálni, csakhogy én nem adom fel. A motivációm az, hogy ha ide nem sikerül felfejlődnöm, akkor visszamegyek a szüleimhez. Lesz, amit lesz. - Iseul, fókuszálj! - nyújtja a jobbját a férfi, kinek azért gyöngyöződik a homlokán az izzadtság. - Megmondtam, ha nem tartod jól a súlypontodat, ha felkészületlen vagy egy váratlan támadás esetén, akkor most halott lennél. Kiről veszünk példát a taewondónál?

- Choi HongHi sunbaeről - motyogom az orrom alatt megkapaszkodva a kezében, minek segítségével könnyedén felhúz.

- Mutasd! - utasít, minek következtével leszedem a kezemre tekert anyagot. - Még mindig ronda - csóválja meg a fejét a férfi. - Iseul, ez nem úgy néz ki, mint ami könnyedén be fog gyógyulni. Meg kellene nézetnünk valakivel. Biztosra veszem, hogy fáj is... ennek ellenére mégis nekiállsz naponta zsákot püfölni? Rontasz rajta - vizslatja a lilás-kékes-vörös foltokat a kezemen, ugyanis az egyik este folyamán képtelen voltam aludni, így leszöktem gyakorolni.

Az volt az első eset hónapok óta, hogy képtelen voltam kiverni Namjoont a fejemből és sírva, szabad kézzel álltam neki boxolni. Észre se vettem mennyire fáj, csak másnapra lett meg az eredménye. Szinte lovaknak szánt fájdalomcsillapítót szedek rá, ennek ellenére igen lassan gyógyul, holott mozgatni tudom, nincs bedagadva, szimplán csúnya no meg érzékeny. Jun-Ho szerint rég meg kellett volna nézetnem a katonaorvosukkal, viszont ha megteszem, oda az edzésnek. Márpedig én nem megyek vissza oda, ahonnan elszabadultam!

- Folytassuk! - ropogtatom ki a nyakam, majd beállok a kezdő helyzetbe. A sorsába beletörődve emeli fel ő is a kezeit, aztán milliónyi utasítást leadva végre sikeresen, hiba nélkül ülünk le percekkel később. - Nem... még csináljuk. Ez kevés volt! - fújom ki a levegőm, mihelyst kiittam a plackom tartalmát. - Nem bízom a véletlenre. Lehet egyszerűen gyorsabb volt a reakcióm mit egyébként.

- Iseul, csigavér! Egy jó hét hónapod még bizonyára van gyakorolni - nyújtja le a közben valószínűleg elzsibbadt karjait. Nem is tudom, mióta roskadhatunk idelent, folyamatosan gyakorolva. Teljesen elveszett az időérzékem. Viszont minél többet gondolkodom ezen, annál biztosabb, hogy odafent réges-régen besötétedett. - Sosem fáradsz el? - ráncolja meg a homlokát nézve, ahogy szépen visszatekerem a kezemre a kötést, hogy legalább egy kicsit boxolhassak is. - Legalább pihentesd, mert máskülönben megnézetjük HaNeun-nel - utal az orvosra, egyben a barátnőjére is.

- Jó, akkor azt mondd el mit hoztál abban - bökök a nagy táskája felé, közben eldobom a kesztyűket.

- Khm... - köszörüli meg a torkát sóhajtva, aztán maga mellé húzza a kíváncsiságom konkrét tárgyát. - Ebben különféle fegyverek vannak. Meg akarom nézetni veled őket, hátha elnyeri így a tetszésedet valamelyikük. Ez alapján összeállítom az edzésterved, aztán ha megjavult a kezed, nekikezdünk a gyakorlásnak - magyarázza nekem átadva a nehéz tatyót, minek a tartalmát csak az egyik kezemmel ugyan, de elkezdem kipakolni.

- Fegyver, fegyver, fegyver... Ó, bingó! - vidulok fel meglátva egy adag kést, majd egy kisebb kardot is. A többi pengét, szúrós eszközt kipakolom magam mellé, hiszen mindig is érdekelt a késdobálás művészete, s így, hogy lehetőségem van elsajátítani vele valamit, nem is kell tovább gondolkodnom ezen. - Ők lesznek mind. A lehető legtöbbféle szúrós fegyverrel való harcot meg szeretném tanulni. Késeket, elsősorban pillangókéseket, dobókéseket, rugós késeket, damaszk késeket, gombászkéseket, vitorlás késeket, búvárkéseket, vadászkéseket, karambitoket, toll késeket, csizmakéseket, nyakkéseket, bowie tőröket, a legtöbbfajta katonai késeket persze... no meg túlélő késeket, rescue bicskákat, marokkéseket, filéző késeket, villáskulcs késeket, fafaragó késeket, stilettot, kovácsolt késeket... Ó, igen és mini késeket is természetesen!

Elkerekedett szemekkel pislog fel rám nagyokat, mitől legszívesebben nevetnék, ha nem lenne ennyire komoly a helyzet. Némán kezd el számolgatni az ujjai segítségével, gondolom igyekszik megállapítani mennyit is mondtam, azonban feladja és kifekszik a padlón. Egy elégedetlen morgás után végül egyedül állok fel, hogy legalább még párat rúgjak a boxzsákra, ha ütni nem üthetem.

Ő addig lazán kezd el mindent belepakolgatni a magával hozott táskába, ezzel is jelezve felém, hogy ő bizony ha tetszik, ha nem, elindul haza. Az ő helyében én sem szívesen akarnék itt roskadni egy újabb szerencsétlen óra érdekében. Szerintem egyébként is hamarosan felmegyek, mivel eléggé érzem, hogy kimerülőben vagyok. Minden nap ezt csináljuk, csakhogy a legtöbbször délután kezdünk ebéd után egy-két órával és hajnalokig vagyunk. Nem egészséges, de mivel fáradt vagyok, nincs időm Namjoonra gondolni.

- Légy jó! Találkozunk holnap - villant egy mosolyt, aztán intve elhagyja a helyiséget. Könnyezve guggolok le mikor már a főajtó kattanását is meghallom, ugyanis mikor eszembe jutott Namjoon idegesen belecsaptam a zsákba a fájós kezemmel. Már egész jól viselem az  üresség érzését, könnyedén elvagyok vele napközben, azonban nem tagadom, hogy vannak gyenge pillanataim. Ez pont olyan...

A fejemet megrázva inkább csak mindent leoltva, beriasztva, bezárva indulok fel a felszínre. Idekint is becsukok mindent, aztán biztosításként, hogy senki nem figyel, körülnézek. A levegőben semmi, a növényeknél semmi, kamera sehol, emberek sincsenek, szóval megszaporázott léptekkel indulok el a korom sötétbe befelé. A hátsó ajtón közlekedtem a napokban, ígyhát elől nyitva sincsen. Magamra csukok mindent, bereteszelem az ajtót, s Monie-val együtt felmegyek a szobámba. Rászoktam arra, hogy Namjoon cuccaiban alszom. Elég pofátlanság, hogy belenéztem a szekrényébe, ám volt, mikor én mostam rá. Egy fedél alatt élünk, emiatt könnyedén megérthető.

A hajamat a fejem tetejére kötöm, majd a fürdőbe sétálva megengedem a vizet a zuhanyzóba, hisz' nem melegszik túl gyorsan. Megijedek a tükörképemtől, mikor a szemem alatt karikákat vélek felfedezni. Csodálkozom, hogy a Jun-Ho sunbaenim nem ijedt meg tőlem a nap folyamán. Ciccegve ledobom magamról a leizzadt ruháimat, végül a zuhanykabinka lépve teljes mértékben a forró víznek szentelem magam. Élvezem, amint végigfolynak rajtam a cseppek. A zuhany sem tesz éberebbé, így nem húzom annyira a mosdást. Villámgyorsan dörzsölöm magamat át a tusfürdőmmel, aztán elzárom a vizet és egy törölközőt megragadva magam köré csavarom. Az illatom igazán kellemesnek hat, csakhogy még nem érzem magam jól.

Míg egy kicsit száradok, megmosom a fogam, ugyanis éhes egyáltalán nem vagyok, utána pedig levéve a törülközőt bekenem a bőröm testápolóval. Felveszem a behozott ruhákat – egy bugyi és Namjoon túlságosan is kopott, szerintem egyébként a katonai egyenruhájához tartózó régi, nagy pólója –, majd az arcomat megmosva azt is tisztogatni kezdem. Hiába vagyok hulla, a kinézetem szörnyű, ennek érdekében meg muszájnak érzem hogy tegyek valamit. Monie ugatása zavar csak meg a nyugtomba, ugyanis nem szokott zajongani. Homlokráncolva kukkantok ki a fürdőből, ő meg ott csücsül az ajtó előtt.

Farokcsóválva iszkol ki a folyosóra bevárva engem, jelezve, hogy kövessem. Namjoon szobájába lépünk, hol a kisasztal előtt csücsül le. Álmos szemeimet megdörzsölve nyúlok hozzá mindenhez, viszont a fiókokat elkerülöm. Fogalmam sincs Monie mit szeretne, de végül kihúzom a rekeszt. Semmi furcsát nem látok benne addig, amíg el nem érek az aljáig, hol egy titkos kis rész van. Nem vagyok benne biztos hogy ezt fel kellene nyitnom, így visszapakolok a fiókba és becsukom.

Végül az álmosság hirtelen tör rám, így hát átcsoszogva a szobámba már be is dőlök az ágyba. A villanyok leoltva, Monie mellettem, már csak egy valaki hiányzik hazulról, ő pedig a tulajdonos; Kim Namjoon.

Sziasztok kedves, drága olvasóim^^
Megint visszatértem a folytatással, remelem tetszett nektek. Gondoltátok volna, hogy Iseul ilyen kemény csaj? Jun-Ho elnyerte a szíveteket mint tanár? Szerintem mindenképp jeles jár neki ^^

Minden rendben veletek? Hogy vagytok mostanában?