The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 22.

Kettő nappal a beszélgetős nap után újra beleástam magam az edzés világába a fejlődésem érdekében. A Blue Side kapcsán Namjoonnal rengeteget beszélgetünk, hiszen így, hogy konkrétan az egész történetet tudom, teljesen máshogy állok bizonyos dolgokhoz. Ki tudja mennyi ártatlan lelket tesz tönkre a kormány nap mint nap, ezt pedig nem hagyhatom annyiban, ahogy a többiek sem. Még aznap megígértettem a férfival, hogy amint úgy látja, hogy alkalmas vagyok rá, bevesz a csapatba.

Jelenleg a privát gyakorlóteremben fejlesztem a taekwondo tudásomat, csak immáron nem egyedül, hanem Namjoon ellen úgymond. Már reggel óta lent vagyunk, talán egy órája kezdhettünk el így edzeni. Ha egymagam gyakorlok így, akkor nem mutatkozik meg annyi hiba, viszont a férfivel szemben rengeteget vétek. Egy mozdulatsort tökéletesen szinte nem is tudok végigcsinálni, mert tudom hogy hol rontok, olyankor pedig leállok.

- Iseul! - kiált rám Namjoon, mihelyst látja a koncentrációt kiszállni a szememből. - Elfáradtál, vagy mi van? - lép elém levéve kezéről a kesztyűt. Finoman mindkét tenyerét a vállamra helyezi, így zavartan kapom felé a tekintetem. - Szólj ha néha sok, akkor leállhatunk - mosolyodik el kedvesen, ezzel engem is hasonló cselekedetre késztetve. - Oké, szusszanj egyet, elintézek egy telefont addig - lép el tőlem egyenesen a felakasztott melegítő felsőjéhez, miben ott lapul a mobilja. Egy mosolyt villant még felém, végül hátat fordítva kilép a teremből.

Fáradtan roskadok le a földre összeszedve minden energiámat – legalábbis megpróbálom. Nyújtani kezdem a lábaim, hiszen a több órás kemény mozgástól igencsak sajognak. Legszívesebben feladnám ezt az egész fejlődést, tekintve hogy szinte hullaként fog Namjoon innen kiharcolni ha így folytatjuk, viszont nem teszem. Megfogadtam magamnak, hogy bármi áron, de segítek a férfinak, ehhez pedig elengedhetetlen hogy tökéletes legyen a tudásom. A fizikumommal nincs baj, bírom a gyűrődést, csak valahogy... Namjoon módszerei mellett egy szempillantás alatt kipurcanok.

Mikor közel fél óra elteltével sem tér vissza a férfi kezdek kissé aggódni, így megerőltetve magamat tápászkodom fel a földről hogy megkereshessem. Az egész épületben néma csend uralkodik, emiatt mielőtt bármerre is indulnék visszafordulok a késkészletemért, biztos ami biztos. Szép lassan kezdek neki a kutatásnak, ám Namjoonnak se híre, se hamva,

Oké, mostmár határozottan kezdek pánikba esni. Csak telefonálni jött ki, viszont eltűnt! Kiment volna? Nem merem megkockáztatni azt, hogy mindent itt hagyva ki rohanok megkeresni, hiszen bármi is történt vele van elég eszes és erős, hogy kitaláljon valamit. No, akkor mégis mi van, ha mondjuk eszméletlenül fekszik valahol, vagy elrabolták? Mégis... lehet utána kellene sietnem? Bármi megtörténhet azok után, amiket megtudtam.

A főbejárat felől kicsit sem biztató hangokat hallok, azonban mielőtt higgadtan átgondolhatnék mindent a kezem már magától lendülve elhajítok egy adag dobókést. A célpontom láttán a szám elé kapva a kezemet kezdek el rohanni felé, ugyanis Namjoont sikerült balszerencsés módon lekapcsolnom. A kezében tartott dobozzal két kést sikeresen eltérített, viszont a harmadik látszatra a vállát súrolta, ugyanis csurog belőle a vér.

- Te jó ég! Úgy sajnálom! - lépek hozzá előszőr is falba ékelődött kést kiszedve, majd a felsőjét feltűrve elemezni kezdem a sebet. - Ne haragudj, eltűntél nekem pedig már összeesküvés elméletek özönlöttek a fejembe. Nem volt szándékos... vagyis... nem te lettél volna jobbik esetben a célpont! - szabadkozom rögtön felpillantva rá, ezúton a tekintetünk egymásba fúródik. - Nem mély, épp hogy hozzád ért, viszont...

Nem tudom befejezni a mondatot, ugyanis a meglepettségtől bennem rekednek a szavak. Namjoon a mutató ujját a számra helyezi, jelezve hogy maradjak már csendben. A szemeim jó nagyra kerekednek az érintésétől, ő pedig teljes mértékben szórakozik rajtam. A dobozt veszi kettőnk közé, min karcolás- és vágásnyomok látszódnak feltételezhetően a késeim miatt. Értetlenül nézek rá, ezért csak szemet forgatva megszólal:

- Annak ellenére hogy meg akarsz ölni már harmadjára - utal az eddigi késes eseteinkre -, a fejlődésed alkalmából készültem egy kis ajándékkal, mit történetesen most hozott el nekem Songkyun.

A szemeim még a mostaninál is nagyobbra nyílnak, a testemben pedig mintha valami tűz lobbant volna fel. Az agyam kikapcsolt, tulajdonképpen pislogás nélkül meredek Namjoonra, ki már alig tudja visszatartani a nevetését, látom rajta. Noszogatni kezd, hogy nyissam már ki, így megteszem. Egy fekete hatalmas cipzáras műanyag fegyvertartó táska lapul benne, mit meglátva alig merek megérinteni. Semmi különös nincsen benne, viszont egyszerűen maga a gondolat hogy kaptam valamit...

- Jaj Iseul, nyisd már ki a tokot - kérlel Namjoon el is véve tőlem a szépen becsomagolt kartonokat, hiszen nincs rá szükség. - Kíváncsi vagyok a reakciódra.

Nagyot sóhajtva nyitom hát fel a táskát, viszont a tartalmától meghökkenve nézek a férfire ismételten. A szemeim hirtelenjében könnyessé válnak, erre pedig Namjoon már kuncogni kezd. Letéve mindent a kezemből egyszerűen csak a karjai köze vetem magam, s jó szorosan magamhoz ölelem. Ennél gyönyörűbb és személyes ajándékot még senkitől sem kaptam, ettől pedig meghatódom. A szüleim mindig csak jókívánságokat mondtak alkalmakkor, ünnepekkor, így talán ez az első alkalom hogy valamit nem azért kapok mert muszáj.

- Ez csodálatos, Namjoon - motyogom a férfi mellkasába, ki kuncogva simogatja a hátamat. - Nagyon köszönöm - szakadok el tőle a könnyeimet letörölve, hálásan mosolyogva rá. Szintén vidám, boldog ábrázattal les rám, ezáltal az aranyos gödröcskéi látszódnak. - Nem is tudom mi mást mondhatnék - veszem újra a kezeim közé a táskát, miben színes pengéjű kések, kardok, shurikenek lapulnak, benne a gravírozott monogramommal. SKI. Shin, vagy Kim Iseul. Hálás vagyok Namjoonnak azért is, mert a Shint, az eredeti vezetéknevemet sem hagyta ki belőle.

- Nem kell semmit mondanod - rázza meg a fejét mosolyogva. - Ez egy szimpla ajándék - teszi zsebre a kezeit egy lézser mozdulattal, fél lépéssel közben közeledve felém. - Csak ne akarj legközelebb ledobni a késsel, mert ha nincs a kezemben a doboz, most a hullámat kellene eltűntetned - veszi poénra az egészet, mire nemhogy csupán csúnya nézést kap, megütöm a kezét, minek hatására felszisszen, bennem pedig tudatosul, hogy sikeresen eltaláltam az előbbi sebét.

A másik karját megragadva húzom magammal a gyakorló terembe, hol leültetem az ott található székek egyikére, az újdonsült késkészletemet pedig óvatosan lehelyezem a padlóra táskástul. A kis elsősegély csomagot megragadva térek vissza a férfihoz, kit határozott utasítással kérek, hogy szabaduljon meg a pólójától, minek az ujj részét egy sík egyenes vágás ékesít. A legnagyobb természetességgel teszi mindezt meg, én pedig totál zavarba jövök. Szépen kidolgozott izmai sorban vonzzák a tekintetemet, kezdve a mellizmától egészen a V vonaláig. A hasán a kockák igen szembetűnőek, gyakorlatilag kiabálják felém hogy "Érints meg, hogy megtudd valódi vagyok-e". A karjairól pedig inkább ne is ejtsünk szót! Nap, mint nap van szerencsém látni, tapasztalni az ott ékeskedő izomzatát, legszívesebben a késeim segítségével tőből levágnám, hogy egész álló nap tudjam nézni, hiszen... már a legapróbb mozdulatánál feszül rajta a felső, az ing, bármi is takarja, így lehetetlenség megtartani a józan eszemet, a gondolataim szanaszét ágaznak.

A fejemet kissé megrázom, hátha kiszállnak a nem ide illő képzelgések, s a férfi elé térdelek hogy a karját lekezeljem. Nyújtom a tenyerem felé, mit nem igazán ért, így egy kisebb kuncogás kíséretében a felkarja belső részéhez nyúlva mozdítom meg magamhoz. Egy kis adag vattát megöntök fertőtlenítővel, aztán némi figyelmeztetés kíséretében a vágást kezdem finomat tapogatni. Érzem, hogy megfeszül, viszont nem ad ki semmiféle hangot mellé. Végezetül némi kötszert tekerek köré, leragasztom, s készen is vagyunk.

Namjoonra mosolyogva nézek fel, azonban rögvest zavarttá válok ahogy meglátom mennyire is van közel hozzám. Az ajkaim kissé elnyílnak s kiszáradnak, a tekintetem pedig történetesen összeakad az övével. Nyugodtan, komolyan kémlel, közben egyébként meg sem moccan, bár tudom hogy hallja ahogy a lélegzetvételem szaporább lett. Azt hiszem... itt az ideje hogy elgondolkodjam azon, hogy mit is érzek a férfi iránt valójában, ugyanis az apró jelekből kifolyólag jóval nagyobb hatással van rám mint annak normál esetben lennie kellene...