The Blue Light (Namjoon ff.)

Thr Blue Light - 30.

A liftbe beszállva – habár nyolcan alig fértünk el – egyből megnyomjuk a számunkra megfelelő emelet számát, ám a szűkös hely végett igen érdekes pozíciókba kényszerülünk, az ajtó záródása egyáltalán nem segít a helyzetünkön, épp az ellenkezője. Nimbeom bőröndjének közelsége miatt folyton jelez, így szegény végül ráül, mi pedig elindulunk felfelé. Én a lehető leghátsó részen toporzékolok Namjoon előtt, ki igyekszik a lehető legtöbb helyet biztosítani nekem, ettől függetlenül hallom, ahogy veszi a levegőt.

Alapjáraton zajos az egész felvonó a többiek beszélgetésétől, mi valamilyen célba lövési verseny eredményeiről szól, egyedül én, illetve Namjoon tartózkodunk tőle. Bár tudom, hogy a férfi legszívesebben csatlakozna, mégsem teszi. Inkább mosolyogva pötyögi a telefonját. Szerencsére a lift lelassul, pillanatokkal később ráadásnak csilingelt, így a többiek szedelődzködni kezdenek, ellentétben... velünk. Lassan tekintek a férfira, ki amint észreveszi mindezt zsebrevágva a mobilt mosolyt villantva tessékel ki maga előtt.

- Oké, a szoba elosztások a szokásosak - szólal fel az emlegetett férfi már a folyosó közepén, közben átnyújt három kártyát a többieknek.

- Én pontosan hol is alszok? - kérdezem bátortalanul, minek köszönhetően mindegyik rám kapja a fejét megvilágosultan. Aha... megfeledkeztek arról, hogy egy lány is társult hozzájuk, akinek talán saját szoba kellene hét fiú mellett.

- Letelefonálok a recepcióra hátha van egy plusz kiadó szobájuk - pillant felém bűnbánóan Namjoon. - Addig ti menjetek a szobákba, te meg gyere velem Iseul, mégsem ácsoroghatsz kint - mondja először a fiúknak, majd nekem, így hát elköszönve a kis csapattól megindulunk a folyosó másik irányába. Hogy... arról nem volt szó hogy ennyire messze megyünk mindenkitől. Vajon mindig is egy külön szakaszon kapott szobát?

Élesen kifújva a levegőmet sietek a pár méterrel előttem haladó férfi felé, ki a füléhez tartva a telefont már gesztikulálva beszélget. Mellé érve engedi, hogy én nyissam ki az ajtót, ugyanis a kártyát egyből nyújtja, de a használatát el nem magyarázza. Minden esetre két hosszadalmasnak tűnő perccel később sikeresen lenyomom a kinyílt ajtó kilincsét.

Egy tágas, szekrényekkel teli folyosóra toppanok, honnan egyenesen a nappaliba vezet az út. Ámulva nézem a meseszép helyiséget, mi olyan odafigyeléssel van berendezve, mi csodálatra méltó. Valami hihetetlenül passzolnak egymáshoz a gyönyörű bézs, világosszürke, fehér, valamint lila színek, a kanapé félkör alakú – meg valami eszméletlenül puha –, van egy hatalmas tévé a falon, alatta némi polccal, mellette balra pedig rögtön az ablakok előtt egy kör alakú, üveg étkezőasztal. A kanapéval egyvonalban  a hálószobába nyílik az ajtó, mi hasonlóan fantasztikus mint az eddig látottak. Hatalmas franciaágy, tévé, egy lábtartóval ellátott fotel. Azt hiszem, hogy ráadásnak pont a Namjoon által emlegetett Central Parkra lehet látni innen is. A telefonáló férfit kikerülve, vidáman nyitok be a fürdőszoba amin már meg sem lepődöm. Csillog a kő, a tusoló, a kád, a vécé is, sőt... a csapok is. Makulátlan a felület bármerre is nézek.

- Mindenesetre köszönöm - magyarázza angolul a férfi belépve a helyiségbe, majd a tükrön keresztül rám nézve teszi le a készüléket. Érdeklődve fordulok meg, immáron ténylegesen a szemeibe nézve, ám a szomorú ábrázatát meglátva szembesülök a ki nem mondott ténnyel; nincs szobám. - Azt mondták, hogy teltház van - húzza el a száját. - Kérdeztem erre, hogy mikor esedékes, hogy felszabadul egy, csakhogy a férfi állítása szerint az elkövetkezendő három hétben nem távozik senki, de majd szólnak ha közben változik - sóhajt fel gondterhelten, közelebb merész kedve hozzám. - Sajnálom Iseul, nem én foglaltam a szobákat, hanem George még valószínűleg az előtt, hogy említettem neki, hogy bővült a csapat, mivel pedig már megvolt beszélve minden, így eszébe sem jutott egyikünknek sem, hogy talán ilyen terén lehet némi gikszer.

- Nem baj, majd... - akadok el, ahogy tudatosul bennem az, amit mondani készültem. Egy frászt!

- Kénytelenek vagyunk osztozni a szobán - dől neki az ajtófélfának karba téve a kezeit. - Már ha neked nincs ellenedre. Sajnos a fiúk más típusú szobát kaptak, így esélytelen hogy harmadikként tudok csapódni hozzájuk, de ha lehetek őszinte, nem is szeretnék - motyogja az orra alatt, bár ettől függetlenül jól érthető minden. - Kényelmesebb így, maximum alszok a kanapén - pillant újfent rám, megeresztve egy mosolyt, meglepetésemre pedig megölel, okozva egy kisebb szívrohamot ezzel. Jól esik az érintése, különösebben ezután a stresszhelyzet után. Nem gond, hogy osztozkodnom kell vele... vagyis inkább neki velem, remélem nem zavarja ez őt sem. Együtt élünk, így még csak nem is lesz olyan szokatlan. Aha, gondolom. Naiv... naiv. - Sajnálom, hogy így alakult és nincs saját szobád - paskolja meg a hátamat finoman, aztán elengedve magamra hagy.

Sóhajtva emelem a tenyereimet az arcom két oldalára, ugyanis annyira forrónak érzem jelen esetben őket, mintha felakarnának robbanni. Némán, inkább a nagyobb hatás kedvéért megmosom az arcomat, közben eszembe jut, hogy Namjoon egyébként odalent a pultnál szeretett volna mondani valamit. Sietve indulok a férfi keresésére az arcomat törölgetve, végül sikeresen rá is lelek, miközben az egyik bőröndből pakolgat kifelé. Megmosolyogtat a cselekedete, ugyanis én teljesen abban a hitben voltam, hogy mindezt nekem kell megtenni.

- Hagyok ám neked is helyet, ne aggódj - mosolyodik el felegyenesedve. - A másik fele a tiéd - biccent az üres rész felé, ám csak szótlanul állok előtte, mit rögtön rosszul ítél meg. - Valami gond van? - kérdezi aggódóan, mi egy pillanatra megdöbbent, de csak halványan mosolyogva megrázom a fejem. - Akkor...? Esetleg otthon hagytál valamit? Könnyen megoldjuk, szerzünk egy másikat - lép közelebb nyugodtan előhalászva a mobilját, csakhogy mielőtt még feloldaná, kiveszem a kezéből. Meglepődik eme tettre, viszont nem kívánja visszaszerezni, komolyan vizslát a szemeivel helyette.

- Csak eszembe jutott, hogy lent szerettél volna mondani valamit - felelem a falnak támaszkodva, a telefonját a hátam mögé rejtve, hátha kísértés tör rá. A szekrényajtót becsukja, így közelebb tud lépni, majd levegőt véve ő is hasonló pozícióba vágja magát mint amilyenben én is vagyok.

- Szóval, gondoltam amíg várakozunk a kulcsokra, elmondom, hogy természetesen majd szeretném meglátogatni édesanyámat. Ő Philadelphiában lakik, még abban a házban, ahol kemény kettő évet éltem a gyerekkoromból. Jó... ebből én mondjuk nem emlékszem semmire, de azért az évek során sikerült többször járnom nála. Ha gondolod, jöhetsz velem, és elmehetünk együtt - ereszt meg egy halvány mosolyt, mi egyszerűen késztet arra, hogy hasonlóképpen cselekedjek.

- Szívesen megismerném az anyukádat - válaszolok őszintén, végül visszaadom a telefonját, s azzal jómagam is nekiállok a kicsomagolásnak. Igazából én nem hoztam két bőröndöt, ezzel szemben bőven van annyi holmim mint Namjoonnak. Halkan dudorászva nyitom ki az utazótáskát, majd a nekem fenntartott polcokra, akasztókra egy órán belül felvarázsolok minden ruhát. A tisztálkodási szereimet a fürdőbe viszem, míg az olyasfajta dolgokat, mint a hajgumi, pénztárca, jogsi, vagy egy csomag rágó, az egyik kisasztal tetején végzi.

- Szeretnél pihenni az utazás után? - kérdi Namjoon megszakítva a csendet.

- Hát, tudnék aludni, de tekintve, hogy itt csak most éled minden, nem hiszem hogy túl jó ötlet - sóhajtom megterhelten, bár a tények igazak, fáradt mégsem vagyok annyira. Valószínűnek tartom, hogy amint a testem elérné az ágyat, el tudnék aludni. Egy kávé, és minden meg lesz oldva. Gondolataimat az ajtón való kopogtatás zavarja meg, így csak hátra fordulva nemes egyszerűséggel kitárom a vendégünk előtt. - Oh... segíthetek? - váltok angolra, mindemellett össze is szalad a szemöldököm a vörös lánykát megpillantva.

- Azt hiszem szobát... - kezdene szabadkozni, csakhogy a hátam mögé siklik a tekintete, egyenesen Namjoonra. - Mégsem - rázza meg a fejét mosolyogva és vadul integetni kezd a férfinak. A számat hirtelen ellepi a keserűség, mi egyszerre fura, fájdalmas, borzasztó érzés. Ugyan semmi közöm Namjoon nődolgaihoz, nem lennék elég erős ahhoz szerintem, hogy hosszútávon el tudjam viselni.

Mintha tisztaság borulna az elködösült elmémre, Namjoon tenyereit érzem meg a vállaimon, ki már nagyban diskurál a fancsali képű lánnyal. Bár egy mukkot sem vagyok képes felfogni belőle a jelenlegi pozíció végett. Én a csajszival szemben, míg a férfi mögöttem állva valóságosan hozzásimulva a hátamhoz, tenyereit a vállaimon tartva, ujjaival lassan köröz rajtuk. Elég félreérthető helyzet, pláne a folyosón felbukkanó Jaegumnak, aki meg is torpan miután kiszúr bennünket. Tekintetét kapkodja hol rám, hol Namjoonra, ám a végén csak homlokráncolva távozik arra, amerről jött.