The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 67.

A fülem cseng, a fejem nyom. Kellemetlen érzésben lebegek, a testem pedig mázsás súllyal nyomódik valami kellemesen puhába. Felismerhetetlen zúgást hallok magam mellől, de nincs energiám arra, hogy kinyissam a szememet és felmerjem a terepet. Utálom, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Az érzékszerveim kapacitását próbálom felmérni, ám könnyedén cserbenhagynak. Ezt követően fel nem adva próbálkozok tovább, az ujjaimat mozgatom; semmi, aztán a szememet nyitnám ki; semmi.

Az ajtó csukódása kizökkent, a hangot pedig akkor is felismerném hogyha halott lennék. Egyértelműen a zár. De mégis hol vagyok?

- ...itt akartam tudni, reméltem hogy megoldjátok, csak ő nem így gondolta. Egyszer csak közölte hogy megy, és nem érdekli mit mondok.

- Ezt azért nem szó szerint így mondta... - próbálkozom megszólalni, s még saját magamat is meglepem azzal, hogy sikerül.

- Te jó ég - hallom meg HaNeun sírós hangját, mit az utóbbi időben sajnos sűrűn érzékeltünk. Nehezen megy egyenlőre a koncentrálás a hasogató fejemtől, így a hirtelen ért kérdéseinek a nagy százaléka el sem jut az agyamig.

- Jun-Ho... nem tudta... víz... víz... - motyogom a kusza gondolataimat, viszont elhallgatva inkább veszek egy nagy levegőt. Képtelenség így érteni engem, először át kellene gondoljak mindent kétszer, mielőtt kimondom. - Szomjas vagyok.

Pár pillanattal később egy szívószálat érzek meg az ajkaimnál, így ösztönösen szívni kezdem remélve, hogy a vízből visszanyerhetek némi energiát. Nem tudja elkerülni a figyelmemet az ajtócsukódás, bár megállapítani nem tudok valami sok mindent, mert a szemem még mindig csukva. Nincs energia a testemben, a fejem lüktet. Miért érzem úgy, hogy legalább egy, ha nem kettő úthenger ment át rajtam? Szörnyen belenyilall a fájdalom a testem azon pontjába, mit erős koncentrálással megmozdítani igyekszek. Miért ilyen nehéz normális működésre bírni a saját testemet?

- Namjoon kiment telefonálni - tájékoztat a még mindig engem itató HaNeun. - Kicsit kusza most a helyzet, de azt majd ő megoldja. Neked regeneráció kell. Minél hamarabb.

ღ Namjoon szemszöge ღ

Ahogy a megérzésem súgta, minden összefüggésben van. A titkos bázis körül való ólálkodás, a megfigyelés, most pedig a robbantás is. Egy emberhez vezethető vissza. Park IlSeong hadügyminiszter úr. Abban már nem vagyok biztos milyen szándékkal, de egyértelműen Iseul érdekli. Mégis mit akarhat? Ennyiből úgy tűnik a halálát, de az nem lenne egy kicsit túlságosan is egyszerű? Az első adandó alkalommal lelőhette volna a nőt, amikor egyedül hagytam. Mégse tette. Határozottan akar valamit, és ezt nekem kell kiderítenem. Nem engedem meg másoknak azt az örömöt, hogy Iseul megint megsérüljön. Ez már a második alkalom, hogy nem vagyok képes megvédeni őt. Ez már határozottan feszültséget okoz bennem. A felépülése napjáig be kell fejeztem a helyzet tisztítását, még akkor is, hogyha ehhez a saját kezeimet kell bemocskoljam. Vérrel. Nem lenne valami ritka, hogy ezt teszem, de elég rég volt rá példa, hogy én voltam a kínzómester, nem pedig valaki mást kértem meg rá. Úgy fest máshogy nem megy, nekem kell helyretennem ezt a szarkupacot.

A nővérpulthoz lépve egyszerűen elveszem a papírtömb tetején levő iratot, hol Iseul fotóját vélem felfedezni. Ez meg az az adatlap, ami a titkosítás előttről maradt meg – a Blue Side összes embernek kötelessége titkosítani az egészségügyi adatait. Amit a felépülés napjára írnak, az feltehetőleg egy hónap. Remek, egy hónap több, mint elég. Az eddigi információim alapján egy bő két hét alatt elérjük azt, amit szükséges. Szemet szemért, fogat fogért alapú játék lesz.