The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 39.

ღღ Namjoon szemszöge ღღ
ღ 1 hónappal később ღ

Egy hónap. Ennyi telt el azóta, mióta Ő eltűnt. Megannyi álmatlan éjszakám vagyok túl, azonban arról, hogy hol van fogalmam sincs. Nem tudom mit él át, hogy ki lehet az aki elszakította tőlem, és azt sem tudom, hogy min mehet keresztül, viszont gyanításom szerint semmi jón. Nem tudok nem a legrosszabbra gondolni, és minél több idő telik el, annál inkább érzem azt, hogy fel kellene adnom. Csakhogy mielőtt ezt megtehetném, minden alkalommal a szemem elé tárul az arca, ahogy könnyekkel küszködve segítségét kiáltozik valami sötét lyukban, és újra feléled bennem minden. Minden, amiért már egy hónapon át küzdök.

Én vagyok az egyetlen, akinek olyan megérzése van, hogy Iseul valahol még Amerikában van, tengődik, így én itt maradtam. A hotel egy idő után fullasztóvá vált, így most, hosszú idő után először, huzamosabb ideig lakom anyánál. Az Ő cuccai egy hatalmas dobozban porosodnak azóta, mióta elhagytam a közös szobánkat. Anya már többször felvetette az ötletet, hogy majd ő elrakja, vigyázz rájuk amíg fel nem kutatom Iseult, hátha így kevésbé érzem magam rosszul, csak úgy valamiért annak a barna kartonnak a látványa megnyugtat, így nyilvánvalóan mindig elutasítom ezt. Olykor csak rápillantok, és olyan mint hogyha hallanám a szívdobogását, mi totál lehetetlen, úgyhogy mindahányszor csak teszem, elkönyvelem magam egy nagy idiótának.

- Kisfiam, ettél? - nyit be anya ma már sokadszorra a régi-új szobámba. Ugyanúgy támasztom az asztalomat, ahogy két órával ezelőtt is. Akkor a nagy, Iseul által talált mappát tanulmányoztam, most pedig minden arról kiírt adatot. Igyekszem valamiféle összefüggést találni, azonban mintha csak a sötétségben tapogatóznék. Egyszerűen semmi. - Namjoon-ah! Egy kicsit állj le. Minden nap ezt csinálod, ez nem...

- Anya! Azt hittem ezt már megbeszéltük. Én minden nap ezt csinálom, viszont Ő lehet, hogy minden nap szenved. Az a legkevesebb, hogy megpróbálok segíteni rajta, azt pedig csak úgy megy, hogyha rájövök hol is lehet. Viszont hiába nézem ezeket az információkat, sehova sem vezetnek, csak vissza az elejére. Zsákutcába futok újra meg újra - akadok ki teljesen, a tenyeremmel megdörzsölve az arcomat. - Nem fogok leállni amíg meg nem találom. Ha kell, a halálom napján is ezt fogom csinálni.

- Tudod... apád is mindig ennyire elszánt volt. Tisztán emlékszem, hogy rendesen érvelt amellett, hogy miért nem neki kell nagybevásárlásra mennie - rázza meg a fejét hihetetlenkedve. - Napról-napra egyre inkább rá hasonlítasz - szomorkodik el, közben végig mosolyogva, csillogó szemekkel méregetve. - Bárcsak velünk lehetne még GeongMinnel együtt - folytatja az eszmefuttatását, mivel könnyen eléri, hogy egy pillanatra elszakadjak a dokumentumoktól és magamhoz öleljem az apró testét. - Boldog vagyok hogy itt vagy Namjoon-ah, de közben mégis elszomorít az elkeseredettséged.

- Rendben leszek, ne aggódj - sóhajtok, majd visszafordulva a papírokhoz újra az olvasásukba kezdek. - Csak kell egy kis idő. Igen... egy kis idő... csak még egy kicsi... - bizonygatom magamnak az egészet, közben a telefonomon kinyomom a bejövő hívásomat Jaegumtól. Szinte minden nap felhív valaki, hogy a hogylétemet érdeklődje meg, avagy a kutatással kapcsolatban kérdezzen. Támogató mindenki, efelől kétségem sincs, viszont ők sokkal inkább feladták azt a gondolatot, hogy Iseul élhet.

Anya szerencsére nem sokáig zavar a nyomozásban, hamar kihátrál a szobából egy szomorkás mosoly kíséretében. Sajnos nála jobban senki sem ismeri azt az érzést, hogy milyen elveszíteni valakit, aki igazán fontos neked. Tisztában vagyok azzal, hogy a legjobbat akarja nekem, viszont annyira makacs vagyok, hogy lehetetlen innen elrángatni engem. Legalábbis egyenlőre. Fogalmam sincs, hogy mióta nem láttam a külvilágot úgy tényleg. Az ablakból van, hogy órákig tudom szemlélni a sötét eget, avagy a felhők mozgását miközben végig Iseul kattog a fejemben.

Fél órával később idegesen huppanok le a székbe kezeim közé temetve az arcomat. Ha ma megint semmit nem fogok találni, akkor komolyan mondom, hogy lemegyek a közeli boxterembe és kiadom az összes feszültséget mi bennem lakik hetek óta. Akkor talán jobban tudnék Rá és erre az egészre koncentrálni. Annyira vágyom arra hogy visszamehessek az időben... minden máshogy lenne most.

Megelégelve a saját gyötrődésemet a slusszkulcsomat felkapva a polcról vágtatok ki a szobámból, egyenesen le a nappaliba. Anya meglepetten méreget, végül elmosolyodva megpaskolja maga mellett a kanapét. Fájdalmas képpel vetődök le mellé, a kocsikulcsot forgatva az ujjaim közt, míg nem megszólal.

- Nézd kisfiam, ha látod a reményt, akkor ne engedd, hogy kialudjon az az egy kis pislákoló fény benned - bök a mellkasomra mosolyogva. - Iseul nagyon rendes lány, ha tudná, ha látná mennyi mindent teszel érte, akkor biztos nagyon meghatódna. Nagyon elszánt vagy, ami persze jó, de ne feledd el közben magadat. Engedd, hadd csillapodjon le minden benned, mert tiszta fejjel sokkal több mindenre tudsz koncentrálni, s olyat is látsz amit ilyen állapotban nem. Minden csak idő kérdése - mosolyodik el biztatóan, holott tudom, hogy minden egyes évben, pontosan azon a napon, mikor apa eltűnt, a katonaságtól kapott utolsó levelét olvassa, miközben ezt a mondatot hajtogatja magának.

- Köszi, anya - sóhajtok halkan, hátradőlve a kanapén, igyekezve nem gondolni semmire.

- Különben meg... Áruld el nekem kérlek, hogy Iseul nyaklánca honnan van? Fantasztikusan szép - igyekszik elterelni a témát, viszont belém csap a felismerés. A nyakék!

Villámgyorsan pattanok fel a helyemről amint tudatosul bennem minden, a szálak pedig egybefutnak. Az a nyaklánc, mit Iseul kapott tőlem még egy éve nyomkövetővel van felszerelve. a közepén tündöklő kő, valójában egy csipp. Egy nagyon csinos kis csipp. Hogy ez miért nem jutott az eszembe előbb!

A szobámba visszasietve azonnal a gépen kezdek el pötyögni, s a fejből tudott számsort beviszem az alkalmazás keresőjébe. 4 12 28 31. Ez a nyomkövető sorszáma, mit az amerikai bevetésem közben minden este elmondtam, hogy biztosítsam magam afelől, hogy odahaza minden rendben. Bár ugyan akkoriban egyáltalán nem éreztem ehhez hasonlót Iseul iránt, mihelyst hazaérve megláttam őt, a világ felfordult és elég volt a szemeibe nézni. Azonnal felismertem a meleg érzés igazi kilétét. A szerelmet.

A keresés hosszú időket vesz igénybe, ez minden alkalommal így van, csakhogy tekintve hogy a rendszer koreai, én pedig Amerikában vagyok, nehezebbnek, lassabbnak bizonyul. Azt hiszem itt az ideje visszahívni Jaegum-ot. Mostmár tudok használható információval szolgálni remélhetőleg. Ha én itt nem, ők otthon biztosan megtalálják az Ő honlétét.

- Yah, Kim Namjoon! - ripakodik bele a telefonba Jaegum, s kezdene is elhordani mindennek, csakhogy még időben megállítom.

- 4 12 28 31 - közlöm vele gyorsan, célratörően.

- Mi? Nem értem.

- Keress rá a csip számra te mamlasz, és kérd le a kordinátákat - utasítom kemény hanggal, csakhogy közben az én gépem Találatot jelez. - Változott a terv. Készüljetek a mihamarabbi utazásra. Megvan Iseul tartózkodási helye. Találkozunk holnap hajnalban Kanadában, a King William-szigeten.

- Igenis! - hangzik a vonal másik felén. - Mi Iseul helyének a kordinátája? Hozzá viszonyítva fogunk landolni a hadi járművekkel.

- 68°38'39.7"N 95°52'11.5"W - felelem pontosan, leolvasva a monitorról.

- De hisz az...

- Igen. A Gjoa Haveni régi, elhagyatott földalatti koncentrációs táborában tartják fogva. Minél előbb kihozzuk, annál hamarabb megnyugszik mindenki.