The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 63.

Az épületből kiérve megpillantom azt az autót, mi a reptérről is elvitt a házhoz, benne pedig a már ismert férfi vár a volán mögött. Még egyszer utoljára rápillantok a mögöttem álló MinHyukra és Jaegumra, kik velem egyidőben indulnak el, csak ők a reptér fele. A fiút szerencsére megnézte egy itteni katonaorvos, akinek a megítélése alapján nincs komolyabb sérülése, némi pihenés és újra a régi lesz. Lemosdott egy kültéri zuhanynál, tiszta ruhákat is kapott, szóval más dolga már nincs, csak valahogy eljutni a gyakornoki bázisra Jaegum kíséretében. Szerencsére amint a fiú fellélegzett mindenki rájött körülötte, hogy minden szava igaz, ráadásul tényleg egy hős aki előtt nagy jövő áll. Amíg haza nem érek Jaegum fogja őrizni MinHyukot, hogy a gyógyulása rendben zajljon.

- Feltétlenül írj ha fel és leszálltatok, oké? - fordulok Jaegum felé, aki sokadjára is rábólint erre a kérésemre. - Oké, akkor én most visszamegyek a villába, hamarosan találkozunk - mosolygok rá a fiúkra. - Utazzatok kellemesen. Remélem közben közelebbről megismeritek egymást - kacsintok végszóra, majd intve nekik az autó felé indulok.

Namjoont már legalább másfél órája nem láttam sem az épületben, sem itt kint a szabad levegőn. Nem aggódom érte, hiszem Jaegum azt mondta csak telefonokat intéz valahol. Az otthoni helyzet viszont nagyon nyomasztó. Valaki a házunk körül ólálkodik, valamiért pedig az az érzésem jeleket keresnek arról, hogy én élek ott. Múltkor már szólt Namjoon hogy Park IlSeong hadügyminiszter úr házából érkezett az a bizonyos ismeretlen számos hívásom, mi azóta nem ismétlődött meg, de ki tudja mi a kettő közti kapcsolat. Remélni tudom csak azt, hogy semmi.

ღღღ

Mire a villához visszatérek a nap jócskán lemenőben van. Idefelé megállítottam a sofőrt pár partszakasznál, hogy a kilátásban kedvem szerint veszhessek el. Természetesen kép nélkül sem maradt a telefonom tárhelye, előszeretettel fotóztam a víz felett köröző sirályokat, a parton játszó gyerekeket vagy csak szimplán a tengert. Jó érzés volt kikapcsolni az agyamat órákra, szerencsére pedig ebben senki sem zavart meg. Jaegum üzenetét is – miszerint sikeresen fel és leszálltal – csak azután vettem észre, hogy ténylegesen a ház felé vettem az irányt.

- Jó estét asszonyom, a vacsora rendelkezésére áll amint megéhezik, egészen éjfélig melegen tartjuk Önök számára, amennyiben később kívánnak étkezni sem probléma - jön elém egy idősebb, általam még nem látott nő, viszont a köpenyén levő emblémából arra következtetek, hogy sikeresen végbement az alkalmazottak cseréje. - Szabad a kabátját? - nyújtja a kezét, én pedig minden gond nélkül átadom neki, s belebújok a papucsomba.

- Köszönöm, de azt hiszem megvárnám vele Namjoont - válaszolok gyorsan a fel nem tett kérdésére, közben átlépve az ajtó küszöbét.

- Persze, rendben, akkor csak szóljanak ha éhesek és már terítek is - mosolyog kedvesen, végül magamra hagyva elvonul a konyhába.

Úgy döntök nem megyek fel a hálóba, inkább lesétálok a lépcső mellett ami csupán fél méterrel lehet alacsonyabb szinten, viszont a nappali – ahová vezet a rövidke folyosó – sokkal nagyobb belmagasságot nyer ezáltal, mi a hatalmas kristálycsillár miatt érthető is. Az ajtóban megtorpanok hogy jobban szemügyre vehessem a helyiséget, az első dolog ami pedig kiszúrja a szememet az a kanapé. J alakú, fehér színű, végig a full panorámás ablakok előtt terül el, a díszpárnái lilák, illetve szürke szőrmések. Tőlem jobbra, a heverő bal oldalán a fal szürke kővel van kirakva, min elektromosnak kinéző kandalló van, két oldalán dísznövényeknél, felette egy fekete-fehér festménnyel. A nappali másik részén egy hatalmas polcrendszer hébe-hóba könyvekkel – mik inkább kinéznek díszként alkalmazottnak, mintsem olvasottnak –, semmitmondó képekkel és szürke szobrokkal, vázákkal. Nagyon szép munkát végzett a lakberendező, se egy dolgot abszolút nem tükröz a szoba. Életet.