The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 40.

Köhögnöm kell, a mellkasom szorít, ráadásul a levegőt is minimum úgy kapom, mint aki meg akarna fulladni. Mondjuk ezen a helyen meg is értem. Fogalmam sincs arról, hogy hol vagyok, illetve hogy mennyi ideje, hiszen a napok ugyanolyanok, összefolynak. Feltételezem, hogy valamiféle nagy erőd lehet ez, én pedig a koszos pincehelyiség egyik celláját kaptam meg szállásnak, hiszen mindig, mikor kicibálnak innét, lejárom a lábamat. A szoba, miben tartózkodom kicsit sem jó illatú, szürke az egész, a sarokban található vödörbe pedig csepeg a homlokzatról a víz. Visszataszító látvány. Haza akarok menni... Namjoonhoz. Biztonságot akarok – vágyakozom magamban, közben a kibuggyanó könnyeimet egy mozdulattal letörlöm.

Akar mennyiszer próbáltam erősnek mutatni magamat, mindig csak sírás lett a vége, hogyha azt már csak magam vagyok. Egy Dylan nevű, alig harminc éves fickó cibál nap, mint nap mindenhová. Reggeli után egy óra "pihenést" kapok, majd jön hogy elvigyen egy amolyan vallatásra, csakhogy tekintve az ellenálló képességeimnek már csak maga az odajutás mindig egy órát vesz igénybe. Az információk, miket belőlem akarnak kicsikarni egyszerűek. A titkos alakulatról faggatnak. Csakhogy mindhiába. Az én számon laklat van.

Próbáltak mindenfélét annak érdekében, hogy elkotyogjam ezeket. Alvásmegvonás, éheztetés, korbácsolás... Egyszer még a csuklómat is eltörték, csak hogy érezzem ezt a kiemelkedő törődést. Azt a törést el sem látták, fogalmam sincs, hogy mennyire rosszul forrhatott össze magától. A testi épségem már egyáltalán nem számít. Ezek után már nem. Eddig kibírtam, hogy nem mondok nekik semmilyen információt. Szerintem már akkor sem inognék meg, ha az életem lenne a tét.

- Megetted? - lép be egy kellemetlen hangú férfi a terembe, kivel eddig még nem találkoztam soha, a fém tányér fele bökve. Ugyan úgy benne van a keserű zabkása, némi kenyérrel megtoldva. Inkább várok az ebédig, mert az még valamennyire fogyasztható. - Miért nem etted meg? - kérdezi ingerülten felém rúgva az egészet. Választ nem kap, így hát inkább felém lépve beköti a kezemet, majd a szememet. Ebből már tudom. Újabb kínzás következik.

Sóhajtva hagyom, hogy kirántson az ajtón, majd taszigáljon végig az egész épületen. A levegő jócskán lehűl körülöttem, innen tudom, hogy hamarosan célt fogunk érni, s kezdhetem magamat lelkileg felkészíteni. Ilyenkor mindig lejövök az életről, hiszen sosem tudom, hogy pontosan hogyan fogok kinézni egy-egy ilyen eset után. Benne van a pakliban, hogy túl sem élem. A hátamat meg se merem nézni a koszos tükörben, tekintve hogy a napokban vesszőzés áldozata voltam, s iszonyatosan fáj. A helye is fog ebből kifolyólag látszani szerintem a hátralévő életemben.

- Láncoljátok fel a kezeit oda - mondja a főnökük kimért hangon, miközben hallom, hogy egy fémmel csörög. Elképzelésem sincs arról, hogy mi lehet az, viszont lehet nem is akarom tudni.

Mihelyst eloldja a kezeimet megpróbálom a kitapintott pisztolyát kikapni a tartójából, csakhogy egy jól irányzott mozdulattal kikapja azt és jól fejbe vág vele. A földön terülök el, rögtön a fejemhez kapva a kezemet, viszont megérezve a melegséget, illetve a vér illatát könnyen leszűröm, hogy felszakadt a bőröm. Pillanatok alatt kiláncolja a kezeimet valami magas helyre, viszont se mögöttem, se előttem nincs fal. A szoba közepén lévő fém rudakra vagyok felfüggesztve.

- Nos - rántja le valaki a szemem elől a fedést, a hirtelen fény hatására egy pillanatra hunyorognom kell, viszont pár másodperccel később dühös tekintettel meredek a szakállas fickóra. - Kedves Iseul - ejti ki a nevemet undorító hangon, alig érthetően. Sokkal inkább Izül-nek hangzik. - Itt az ideje annak, hogy beszélj - guggol le elém vészesen közel hajolva, mivel eléri, hogy a következmények ellenére is szépen megfejeljem a kemény orrát. - Te hülye picsa! - ordítja eltávolodva, a fájó, vérző pontjához kapva a kezét. - Hozzátok a vizet - kiáltja magából kikelve, az asztalhoz lépve.