The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 28.

Indulásra készen toporgok az ajtóban a bőröndöm fogóját szorongatva, hajnalok-hajnalán. Namjoon elvitte Monie-t a főhadiszállásra HaNeunnek, aki ebben a pár napban vigyázni fog rá. Azt hiszem majdnem egy, vagy két teljes hetet kint fogunk tölteni Amerikában. Izgulok, hiszen ez az első alkalom hogy más kontinensre látogatok, hogy más emberek közé merészkedem... a környezetemben levő városon kívülre, hogy részt veszek egy akcióban... Ugyanakkor félek, legfőképpen attól, hogy valaki felismer odakint és lebukok, ezzel pedig mindenkit magammal sodrok, az egész The Blue Light alakulatot. Nem akarok galibát. Aztán ott van még a teljesítményem... mindenképpen tökéletesen szeretnék dolgozni. Az első bevetés megpecsételheti a jövőmet. Akár rontok, akár nem, örök emlék marad, viszont nem mindegy hogy szép, avagy éppen kellemetlen.

Dudaszóra leszek figyelmes, minek következtében benyomom az egész riasztórendszert, majd három másodpercen belül az ajtón túl is vagyok – hiszen ennyi minimum kell neki hogy aktiválódjon –, mit bezárva az autóból kiszálló öltönyös Namjoonhoz sétálok mosolyogva. Sosem figyelem meg manapság őt, ami egy igen nagy hiba. Határozottan remekül néz ki, de túlságosan félek attól, hogy egyszer kiszúrja hogy bámulom, és... az rendkívül zavarba ejtő. Pedig ha minden következmény nélkül legeltethetném rajta a szemeimet, megtenném. Csak őt figyelném egész álló nap!

- Sikerült mindent rendbe rakni? - veszi ki a kezemből a gurulós bőröndöt, csakhogy túlzottan lefoglal a szélborzolta hajának látványa, illetve az illatának mámorító aromája. Egy pillanatra talán le is hunyom a szememet. Komolyan, úgy viselkedem, mintha egy tizenéves kislány lennék, aki rettenetesen rajong valakiért. Rendben, az igaz, hogy Namjoon az első férfi, kit úgy kedvelek, ennek köszönhetően pedig nem tudom kontrolálni a cselekedeteimet, gondolataimat... viszont még akkor is, ha ösztönből jön egy-két mozdulat, uralnom kellene, nem?

- Természetesen! - felelem megkerülve az autót elölről hogy az anyósülésre ülhessek míg ő a csomagtartóba pakol. - Bezártam, beriasztottam és semmi sincs felkapcsolva - nyitom ki az ajtót nagyban magyarázva, a lakáskulcsot a néhai pohártartó helyére dobva. - Mindent hozol? - puhatolózom felegyenesedve, hátrasétálva hozzá, mivel már egy ideje szöszmötöl. - Az útleveledet kihoztad?

- Ott van a hátsó ülésen - bök előre egy ujjal, közben igyekezve benyomni a bőröndömet a többi öt mellé. Hogy minek ennyi? Tulajdonképpen a felszereléseink vannak benne. Fegyverek, a késeim, védőruhák, minden ami kellhet. Mikor este pakolásnál elmondta, hogy mindezt csempészni fogjuk, nem is értettem hogy miért nem lehet simán felvinni, azonban Namjoon készségesen elmondott mindent. Teljesen érthető az ok, amiért tilos, utólag visszagondolva belátom, feltételezhettem volna hasonlót, hisz' buta mégsem vagyok. A katonai erődítménybe nem beszélt senki a kinti létről... tulajdonképpen mintha egy másik században éltem volna huszonhárom évig. Hálás vagyok Namjoonnak, hogy még ha néha számára alap dolgokat is kérdezek meg, nem kinevet, hanem kedvesen, türelmesen elmagyarázza. - Na, ülj be. Amíg itt állsz nem tudom lecsukni - ragadja meg a csomagtér ajtaját, én pedig már szökkenek is ki alóla, egyenesen az első ülésre ülve.

Fél percbe sem telik bele, már a volán mögött rendezgeti a dolgait hogy kényelmesebb legyen neki ez a pár óra – hiszen egészen Incheonig ő kíván vezetni –, hiába ajánlottam neki fel háromszor legalább a félutas cserét, hajthatatlan. Türelmesen várom, míg minden úgy áll, ahogy azt ő akarja, míg felveszi a napszemüvegét, no meg amíg nem talál egy neki megfelelő rádióadót. A kaput magunk után becsukva elhagyjuk a közös kis otthonunkat, mi egyre inkább a részemmé válik. Előre érzem, hogy fog hiányozni nekem odakint.

ღღღ

A hosszú út után valóságos megkönnyebbülés kiszállni a kocsiból, s kinyújtóztatni a végtagjaimat. A fenekemet határozottan elültem, érzem ahogy bizsereg, a lábaim pedig zsibbadnak. Idefele nem álltunk meg egyszer sem, Namjoon szeretett volna a lehető leghamarabb ideérni, és lássunk csodát fél hat van a gépünk viszont nyolckor indul.